Szokolay Zoltán versei


Prejs na obsah

Hlavné menu:


Üzött angyal

A CIHERÉSBEN


ŰZÖTT ANGYAL


Már ugrott volna bárhová,
az ég fölé, a föld alá,
egy verssé, épp csak ennyivé,
hazátlan homlokok mögé.

Egy szökkenés, egy villanás,
hogy "nézz rám és többé ne láss",
maradni vágyó így üzen,
ha üldözi precíz üzem,

a "nem szerethet senki se"
fojtó, fullasztó rendszere,
s azt pengi minden szál ideg,
hogy nem kell, nem kell senkinek.

Kezdettől bennem rejtezett,
tüdőm tájékán lelt helyet,
átadta szárnyát, úgy emelt,
míg szálltunk, hittem, el nem ejt,

én vittem? ő vitt? nem tudom,
csak azt, hogy sosem láthatom,
nincs arca, nincs már neve sem,
én észrevétlen kedvesem,

ő adott levegőt, vizet,
s így telt el annyi évtized,
amennyi elrendeltetett,
perccel se több, se kevesebb.

Bántottam? Én üldöztem el?
Hiába kérdem, nem felel.
A titkos angyalt, Istenem,
mért hagytad elveszítenem,

már számig ér a híg agyag,
és résnyire van nyitva csak
szemem, miközben süllyedek,
a sejtjeim mind bűnjelek,

és önvád kínoz napra nap,
az voltam, bűnös és hanyag,
óvatlan, léha és hiú,
korán megvénült kisfiú.

Csak egyszer még jelenne meg,
s a régi, égi verseket
nem nyelné el mohón a mély,
ez hát az utolsó esély,

hogy kettényílik fönn a tér,
az űzött angyal visszatér,
s elmondja majd itt, élve, lenn,
milyen szűk ott a végtelen.

Aztán… aztánok nincsenek,
ki-ki magát segítse meg.
Együtt repülni nincs hova.
Elmarad megint a csoda.


< >


Naspä na obsah | Spä na hlavné menu