Szokolay Zoltán versei


Prejs na obsah

Hlavné menu:


Utolsó járat

RÉGI VERSEKBŐL


KORATAVASZI ÉJSZAKA

Az arc mögül előkerül
a múlt idő jele,
s gyermekkorommá édesül
vén Thalesz tétele.

Az égen úgy leng fenn a csend,
halálom tudhatom,
mint láncon színezüst kereszt,
átokra alkalom.

Véletlen tört el egy pohár,
véletlen létezünk,
szerelmeskedni kár, ha már
szög verte át kezünk.

Szabályaimba úgy futok,
akár az üldözött,
s hiába bontom, nincs titok
fehér falak mögött.

Fohászok, fogalmak, jelek,
tudássá lényegült
emlékkörök, a feledett
kövön kövér betűk.

Ikszipszilonra gondolok,
száz éve láttam őt.
Mivé olvadtok, elhagyott,
tilalmas hómezők?


MÁRCIUS

Precíz eső rongyolja most
fehér buckáidat.
Aludj, ha tudsz. Erős vagyok.
Maradj, ha mersz, hanyatt.

Futtod elúnván visszahullsz,
te vékony vérfonál,
ne kárhoztasd e márciust,
hol húnyt szemem csodál.

Kagyló mélyén hallózó test,
bemocskolt meztelen.
Tavasz tapos egy hanglemezt,
nem énekelsz velem.

Órád ha áll is, élni kell.
Iksz éve láttalak.
Ágaskodnak, nem érik el
szavak halálodat.

Cáfolhatatlan képletek,
fölös vershalmazok.
A virradat ma hó helyett
megint esőt hozott.


KOLOSTOR

Ha egy-egy pont, akár a csillag,
két arc között át is hevül,
nem érthetjük, miféle hírt ad,
visszfénye nem gyúl már belül;

csak fölsoroljuk bűneink és
mutatjuk apró sebeink,
aztán a riadt széttekintés
következik: mi lesz? megint

győznek a kölcsönös szánalmak:
csatakos, gyűrött lepedők - - -
avagy a száj szélére alvadt
csíkot látjuk? a múlt időt?

s ha jó is olykor egymás mellett
elüldögélni fullasztó
füstben - - - feledtük már a nyelvet,
röptét elúnva hull a szó,

pecsétes lesz a büszke abrosz,
projekció a tiszta vágy,
s hasonlatossá korsó habhoz
a hit, hogy nem hiszünk szabályt;

mert minden pont, akár a csillag,
csak áthevül, aztán kihúny,
s vaksággá oltja álmainkat
e kies dormitórium.


PONTATLAN IDŐJELZÉS
ezerkilencszázvalahányból

A szokás lényege az ébredés előtti legutolsó
kesernyés ízű gyermekálom;
borostás arcunk egy-egy részletévé inkarnálva
látni az eljövendő világkatasztrófát:
csöndet, romok közé hányt emberholmikat.

Diderget ez a tél, köszönöm, ha szólhatok
az emlékezetemben élő valamelyik perchez:
kapcsolja, kérem, a legközelebbi idegen
civilizációt, sokszorosan sürgős ez a hívás.

Arra ébredtem, verssorokat kell papírra vetnem,
de csak egy sebzett lábú korcs kutyát rajzolok,
nincs szavam. Nem értem én már utódaink nyelvét,
riasztóan sok törmeléken kellene átbukdácsolnom,
hogy titkos táborhelyükhöz érjek.

Marad egy mentőöv, kávéfőzés szombat reggelenként,
néhány hétköznapi levelezés émelyítő búcsúszavai
és talán egy szecessziós paplanhuzatdísz.
Vértócsák a tágas játszótéren, álom,
rejtjelek minden hajnal címlapján,
romok közé hányt végtagok, csönd,
a szokás lényege. Elcsuklott,
nem folytat-
ható.


UTOLSÓ JÁRAT

Sáros a busz kereke,
hosszú az út, ne gyere
egyedül haza.

Tarkón vág a fagyhalál,
deres testű, csupaszáj
nő az éjszaka.

Lesheted, hogy rezzen-e
szöggel átvert tenyere
annak, aki él;

precíz menetrend szerint
előzzük meg elveink
& "
szikrádzik a szél";

ne válts érvényes jegyet,
nézd el, amint integet
mindaz, ami volt;

húnyjanak a fönt hagyott
kérdezetlen csillagok,
zár az égi bolt:

sáros a busz kereke,
hosszú az út, ne gyere
haza egyedül,

nézd, a sűrű űrre a
léha lelkek szürrea-
lizmusa vetül;

életeddel játszanak,
fulladozz az átszakadt
gátakon belül;

mindhiába vár ama
parton ájulás, puha
párna, (f)eleség,

hogyha míg az út haladt,
gyász- vagy írógépszalag
futott szerteszét.

Sáros a busz kereke,
homlokod is fekete,
szádnak nincs szava,

ezer éve létezett
másodat se kérdezed,
hová ért haza.


ELÁTKOZOTT VÖLGY

most még a lassú mozdulat ahogy
szembefordulok benned önmagammal
hirtelen megszakad a kövekből sugárzott zene
látszólag közönyösen figyeli egyik arcom a másikat
de már ugrásra kész remény a szemgolyók mögött
de már mindkét jobbkezem a pisztoly markolatján
aztán két egyidejű dörrenés két egyidejű puffanás
és tűzhet erre a bájos tájra tovább a Nap
míg egyszer megérted végre mindazt ami történt
és eltévednek és elpusztulnak az akkori utazók
mert csak fehér csontok világítanak majd
a hideg éjszakában


ABC-RÉSZLET

Embert se látott, állt csak a sorban itt,
mocskos kosárban margarin és kenyér,
két észrevétlen könnye lassan
- elnehezült fogalom - legördült.

Fémpénz gurult szét, munkaköpeny mögül
sejlett a szeplős, elhanyagolt idő,
tessék vigyázni, mondta halkan,
meg ne vehessem a fél világot.

Gondoltuk akkor, dér lepi vállait,
később a két folt angyalian kinyílt,
utcát repült át, parkot, erdőt,
s reggelizik valahol, remélem.

Hagyjál, ne nyújtózz, kérem a rádiót,
biztos bemondják, végre ma visszatért
onnét, ahonnét senki eddig,
vissza - ha nem titok - egy halandó.

Innám a kávét, s hűlve kavargatom,
én is lehettem, hátha a második
sorsomba értem, mert az elsőt
éjjel a párna alatt feledtem.

Jajszót ha hallasz, nyisd ki az ablakod,
szárnyam levetni óvatosan segíts,
habzó pirossal fröcskölöm szét
énekeim neked, eltaláltak.


TOVÁBBI RÉSZLETEK

Sugárban dőlt a vér a sebből,
a képernyő azonnal átszakadt,
s miközben tócsa gyűlt az ágy alatt,
s "ma minden hipotézis megdől"
- süvöltötte a főhős, nincs panasz,
pörgettük át a szombat estét,
s alkalmi szöszke ismeretség,
tehozzád szállt az ösztönös fohász,
hogy míg vetkőzöl, addig is magázz.

Gyanútlan ébredtünk, mint holtak,
kik azt hiszik, hogy őrzi sírjuk a
fésült bundájú félmázsás kutya,
s te már a krumplit daraboltad,
vagy azt kérdezted, hol van még gyufa,
mikor a párás kistükörben,
hová, hogy nyelvemet kiöltsem
hajoltam csak, egy férfi zokogott.
Így élj eztán, ha nem rád gondolok.

Magaddal játssz, ne olvass verset,
gyűrött rongyot vasalj, amíg rekedt
bemondók olvassák a híreket,
s a földről minden morzsát felszedj,
nehogy, mint kővé száradt bűnjelek,
galamb világod begyébe kerülvén
csörögjenek, sok kényszerű körülmény,
és fölébredj…
de kár aggódnia,
a tettes Ön. Tessék, a holmija.


ÁTOK

Alkalom jön az örömre
tehát alkalmi öröm
fekteti a fejem tönkre
belül bizonyos körön

Alkalom a szabadságra
csonkolja két alkarom
hűlt helyemen marad hátra
konténernyi tarka lom

Alkalmazott elméletek
tépik zsigereimet
s repülök mint pudvás retek
neki majd a semminek

S ama jeles alkalomból
midőn végleges hideg
forma lesz a tartalomból
álljon meg a te szíved


KÖZBEN

Míg a tévé képernyőjén
vibrálnak a gyilkosok,
s hull fejükre bőven tömjén,
s a miénkre híg lucsok;

míg az utcán hömpölyögtet
idegenek özöne,
és ha köszönsz egy kölyöknek,
lesheted, hogy köszön-e;

míg odafenn robbanások
rövidítik az időt,
hogy idelenn meg se ásott
sírba térjünk mielőbb;

míg önvádak s koholt vádak
tizedelhetik a jót,
s ellephetik mohó nyájak
már az egész földgolyót;

míg a szavak jelentése
szájról szájra változik,
s állához az est zenésze
nem hegedűt - kést szorít;

míg az automatákból
gombnyomásra kilövell
ondó, csokoládé, jelszó,
költemény és anyatej;

míg a bicskás gavallérok
nyeshetik a parkokat,
s az elpuhult tartalékok
hite régen elrohadt;

addig egymást átölelve
dünnyöghetjük álmatlan:
testesülj meg, elvek elve,
emberséges tárgyakban;

addig (mert hisz közben élünk)
szerelem a menedék,
s közben, ami volt a részünk,
közös tüzeken elég;

addig (mert hisz élünk közben)
hadd csókoljam melledet,
hihessünk most más időkben,
miknek vége nem lehet;

s míg, mint állat, riadalmas
menekvő a gondolat,
húzódjunk meg egy hatalmas
vasbeton boltív alatt.


AEQUO ANIMO

Fegyelmezetten várom azt a csendet,
türelmes szívvel, moccanatlan kézzel
számolgatom, melyik másodperc hányadik.
Közel vagy már, de testemig nem érsz el,
csak izgatott lélegzeted melenget,
szemed bocsátja rám a tárgyak árnyait.

Az önzetlenség löki mindig félre
avagy az önzés - titkos, jobbik énünk?
A kő, miközben gördül, elgondolkodik.
Az ember - hogyha új utakra térült
és önmagát belülről látni vélte -
gyávább: egy arcvonása meg nem változik.

Külön kerülni életünk sodrától
és megpihenni ösztönös reményben,
ha percre csak! - ki vállal ily kockázatot?
Hisz vesztünk úgyis - vámon avagy réven -,
hisz félünk minden lélekváltozástól,
hisz hadd paskoljanak a megszokott habok.

Rég láttalak, eltelt azóta nyolc nap.
Ismersz-e, mondd! Magadnak nem hiányzol?
Ajtók csapódnak itt, ártalmas környezet.
Tudd vagy ne tudd: én nem játszom. Te játszol?
Ismerlek-e? Találgatom, hogy hol vagy.
Megalkuvó vagyok, ha nem vagyok veled.

Száműztem már a zsongó külvilágot,
jeltárát átadtam a képzeletnek.
Téged talállak égve, lámpát, mindenütt;
neked bocsátom meg, ha nem szerethetsz;
talpam fölsebző zöld üvegszilánkok,
minden te vagy: az is, ki gyűlöl és megüt.

Rég láttalak. Szégyen, ha téged látlak
megtestesülni minden szenvedésben,
pedig tudom, nem bántanál, csak nem vagy itt.
Álmatlan élek, ébren tart e szégyen.
Nyugtass, ha mersz: leszünk majd egyszer bátrak,
s mit addig elkövettünk, megbocsáttatik.

Fegyelmezetten várom azt a csendet,
türelmes szívvel, moccanatlan kézzel
számolgatom, melyik másodperc hányadik.
Közel vagy már, de testemig nem érsz el,
csak izgatott lélegzeted melenget,
szemed bocsátja rám a tárgyak árnyait.


MARADJ MÉG

ne játssz tovább azzal az üres gyufásdobozzal
s az abrosz rojtjait se csomózgasd össze hallgatagon
a halál nem más mint egy végtelenített elektrosokk
amelyből - szerelmeit feledve - mindenki fölkél egy más dimenzióban

addig hintázó mosolyod két sarkára akasztva méri egymást
ami történt s ami még megtörténhetik
addig váratlan ajándékokat ejthetnek eléd az egyenes napsugarak
titkos vonzalmat érezhetsz egy kavics egy zsiráf egy papírrepülő iránt

aztán majd úgyis szétszélednek az evilági gyarlóságok kellékei
esőcseppekbe füvekbe széntömbökbe költözik
leendő ápoltak emlékeivé menekül aki voltál
talán csak a leghűségesebb versek - vagy azok sem - vihetők át


RÖVID ÓDA

Hová türemlik át és ott kié lesz
a végtelen időből durván kiszakított
szalagdarab, min együtt mentünk végig,
kihez kerül, ha már agyunkat nem táplálja
vigasztaló, varázsos oxigénnel,
s masszív magánnyá hűl, nem fáj a test?

Majd összebújnak mások, nevük ne kérdezd,
csak annyit tudnak rólunk, amennyit bizonyított
a puszta létük, nevünket ők se kérdik,
csak hullámzanak pulzárok ritmusára
és töltekeznek a hasztalan reménnyel,
s tőlük se kérdi senki: cui prodest?


NYÍLT PÁLYÁN

szirénaszóra ébredek
fegyelmezetten öltözöm
szederjes néma testemet
fehér mezőkbe göngyölöm

hazátlan boldog múmia
hogy mikor élt nem érdekes
L. Éva egyszülött fia
diákoknak ma ingyenes

ki gyorsvonaton szendereg
s valószínűleg én vagyok
oly könnyen átgondolja ezt
mint kislányának elhagyott

babái a bonctechnikát
a játszótér deres füvén
s füzetéből a delirált
mázsányi súlyú költemény

ha kizuhan most hirtelen
s a töltésről továbbgurul
végig a ferde földeken
s az isten lábnyomába hull

nem múzeum de mészárszék
nem tárlók hanem vaskampók
és véres bárdok képzetét
keltik sündörgők andalgók

akik hogy ölelkezzenek
azt hazudják hogy van öröm
de én magamra ébredek
fegyelmezetten öltözöm

hazátlan boldog múmia
szeretett-e nem érdekes
L. Éva egyszülött fia
itt látható és ingyenes

jöjjetek hát és nézzetek
csak érinteni nem szabad
mert arcom széthull elpereg
nem tűr becéző ujjakat

alattomos cicáskodást
amelyből végül vér fakad
ez az egyetlen állomás
nyílt pályán fékez a vonat


TUDÓSÍTÁS

A képernyőn most katonákat lát,
kik átszellemült arccal kelnek át
a film kedvéért megáradt folyón.
Nem tudatja, mit jól tud, az időt,
mióta tűnődik e légión,
csak levetkőzik lassan, mielőtt
verejték öntené el homlokát.

A kéklő kép most magától kihúny,
a vakság, mondja, pillanatnyi gúny,
s már teremt is egy repülőteret,
érzi a gyűlő kerozinszagot,
mit otthon, sajnos "egyebek" helyett
áraszthatnak a vaskos bútorok.
Fohászkodik: nehogy korán megunj

engem, utast, hatalmas gépcsodák
ügyintézője, hűvös külvilág,
tíz-húsz járatra juttass még jegyet...
és végigdől a barna pamlagon,
hessent hasáról szemtelen legyet,
mert hadonászni akad alkalom,
hogy védelmezze ki-ki önmagát.

A képernyőn most lányok láthatók,
s a testükről lecsúszó takarók
hóolvadáshoz hasonlatosak;
mohák, bimbók, ágaskodó rügyek
hitetik örök valóságukat,
de ő dohog: ki vet rájuk ügyet,
ha úgy döglünk, akár az állatok,

s ha vér-, kerozin- s izzadságszagot
keverve eggyé ma is áthatott
mindent az esti meditáció,
mely sterilizálja a vágyakat,
hogy síkos bundájú projekció
lapulhasson a mozgó ágy alatt,
s letéphessünk még egy naptárlapot.

Most azt képzeli, hozzád menekül
a szétcsuszamló panelok közül,
hozzád, akit nem láthatott soha,
kiről csak sejti, hogy ezt olvasod,
s lehetsz akár leendő gyilkosa,
vagy benned tisztel új áldozatot,
ha változatlan élni kényszerül.

A versképernyőn most műsorszünet,
gépek nyögik ki édes terhüket,
süvegcukrot, banánt, fehér golyót
és mandulát, de átvitt értelműt
hullajtanak e modern léghajók,
hogy könnyebb legyen fönt az életük,
s hogy ne gyúljanak lent túl nagy tüzek.

Aztán megint a lányok, katonák,
mert folytatódik másnap is tovább,
s Hamlet csak fekszik szótlan, meztelen,
Hamlet, Miskin vagy N.N. - bárkinek
szólíthatod; ha rálelsz, nincs jelen,
hozzáérhetsz, a teste jéghideg,
üzeneted a szó nem adja át,

a korpulens jel telhetetlenül
behabzsol mindent, aztán elterül
a fölszántatlan barna pamlagon
a kifutók s a befutók között,
s ketyegve vár, míg jő az alkalom,
és köhintvén ránk rózsaszín ködöt
a kéklő képernyőbe átrepül.


< >


Naspä na obsah | Spä na hlavné menu