Szokolay Zoltán versei


Prejs na obsah

Hlavné menu:


Tadeusz Sliwiak

MŰFORDÍTÁSOKBÓL


Tadeusz Œliwiak

Ablakot nyitok az érkező madárnak

Négyszögletes a magány mint az ablak
hideg üvege süti homlokomat

Szállj le madár - térj be hozzám - hajtsd a földre szárnyad
feledd az eget egy pillanatra - hallgass róla

Széles tükreim fénye ne ijesszen
lakatlan mind és hűvösségbe zárult

Sötét vizeik akár az éjek - szabad szemmel nem látni át rajtuk
árnyékukból nem ugrik elő fegyveres alak

Jöjj el hozzám - szárnyaid árnyát homlokomra terítem
nincs más mérősúly mint a testnek terhe

Hatalmasabbra növeszti az ég a te földed
mint az emberekét - saját eged van - szemhéj csupán


Pompeji

Szemem fénye is itt született
az első almához itt idomult tenyerem homorulata
itt vált tűzzé a tűz érintésem által
és vízzé a víz a cserepes ajkakhoz közelítvén
Bennem építette fel utcáit ez a város
ujjaim hegyére ereszkedtek sorompói
Földbe tipratott ez a város az ősök csontjáig
akik itt küszködtek hogy megváltozzanak
hogy réteg rétegre írja a családfát
s hogy harangok hangja őrizze meg őket
Nézd milyen szabadon kövülnek
rózsakertészek modellek mosónők
talpukig sem ér el
ama fehér türelmes kőfolyam


Halottak napja '72

Íme az idén elhullott
madarak szívei
Jöjj ide - titkold fájdalmad
a galagonya vére előtt


Fényes ének

Az ablakon túl künn a kertben zuhog az eső
az ablaknál a szobában ül egy asszony
a varrógép előtt
Az eső a fák zöld lombját varrja
Az asszony fehér férfiinget varr
Az eső a holnapi időjárást varrja
Az asszony fehér-piros zászlót varr
Fény jár-kel a földön és az égen
ellenőrzi a munkát


Cigarettaszünet

el ne fogyjanak a sínek
meg ne szakadjanak félúton
míg toljuk magunk előtt a behemót vagont
melynek felirata: remény
nehogy a fejünk fölött kibomló zászlókból
maga a szél maradjon csupán
nehogy a zászlórudakat szorító kezekből
csak felemelt öklök maradjanak


Függőleges dobás

Itt írd alá - a többi ne érdekeljen
ne kapd föl fejed mint égen ámuló madár
írd alá és ne késleltesd mi lesz veled
úgy nézel erre a papírra mintha
vízjeleket miegymást keresnél rajta
írd már alá végre
- nem tudom
nem tudom megtalálni
ebben a végtelenül egyszerű ábécében
nevem betűit


Behatolás

Gyere közelebb még közelebb
hogy becsukhassam a szád és kinyithassam a szemed
kiknek választasz képeket
egyszerűket mint az egyujjas kesztyű
gyere közelebb kinyitom előtted tenyeremet
mutasd a tiédet - üres
két kéz és egyik sem szorongat kést?
állj mellém - lásd galambot tartok
a bal kezemben - dobjuk fel a magasba
olyan kék színt provokáljunk ki az égtől
amilyen kékek a mi munkásoverálljaink
különös szavak találtak ránk
mert a görbe tükrök hivatalában
hol a tükrök épp olyan görbék mint a mi időnk
előkerült egy homályfolt nélküli
s az éppen nekünk való
enyém vagy végre énem


Lőtér

Van egy kert
ahol épp virágba borultak a fák
s a kert mögött egy lőtér - hallod?
most tanulnak a katonák
beletalálni az ember alakú
céltábla kellős közepébe
Éppen április van
tiszta inget hord az ég
kigombolt gallérral
A katonák vaktölténnyel
gyilkolják áprilist
Nem menekülhet messzire
utolérik a vak golyók
Fiatalabbak vagyunk a virágzó fáknál
de öregebbek az emléknél
a vak engedelmesség emlékénél
vak utcácskák
vak gyűlöleténél
a nagyra tárt szemű vak félelemnél
s bénultan állunk emlékeinkkel
semmiben sem bízva ami vak
Néz ránk a fal
mint egy kivégzőosztag
Elszívjuk az utolsó cigarettát
rálelünk az elnémulás előtti utolsó szavakra
nem hihetünk a halálban
mert itt köröskörül minden olyan zöld
Hozzánk fut a szél
hajunkat megcibálja
és helyreállítja az életet


Ének a cseresznyefáról

Abban a városban
hűlt helyünk lelhető csupán
s a toronyóra alatt
örökké tart a megállt idő

Jártam ott
láttam az elszívott levegőt
a kihűlt követ
a mozdulatlan füstöt

Semmi sem maradt abból
ami csak ott történhetett volna velünk
amit csak ott számlálhattunk volna meg
ami beválthatatlan ígéret maradt

Ott - egyikőnk tűz volt
járta velünk a mezőket
kályha
lopott krumpli
s mire fölcseperedett
elvitte őt a hadsereg

Ott - egyikőnk szél volt
de el kellett mennie
nem
nem a malomba
megsemmisült
valahol a háborúban

Visszafordulhatnánk
de már nincs meg az a város
A cseresznyefából
csak egy tuskó maradt
és valaki puskatöltényekből vert
évgyűrűire pikkelyeket


Inspirációk

Megláttam egy lovat
kifaragtam fából a fejét

Megláttam egy fénylő vizet
kifaragtam a ló gerincét

Megláttam az ágak közt bújkáló szelet
kifaragtam a ló sörényét

Megláttam egy ösvényt a hegy lábánál
kifaragtam a ló csűdjét

Megláttam egy madarat
szállni tudó gépet építettem


A képzelet jelei

Kibújt a tengerből
erdőben lakott
előbújt az erdőből
nehéz volt a fejsze
holdfény csepeg
a fejszéről
s a gyanús ujjak
újra összeragadnak

Fatörzsből csónakot farag
modellje a hal
vitorlát feszít
modellje a szél
felszereli a kormányrudat
akár egy húrt a hegedűs
s a hajócska orrát
csillaggal fényesíti

Hadd mutassam meg neki
az ismeretlen világokat
a világító halmazokat
a képzelet jeleit


Találkoztam egy emberrel

Találkoztam egy emberrel aki napkeltétől napnyugtáig énekelt
Aki az ég minden zegzugát ismerő madaraknak szánt
magokat hordott zsebeiben
Aki boldogan dalolt a kikötő kutyái között
a táncolókhoz látszólag könnyedén csatlakozott
hogy velük vigadozzon
Ez az ember kevesebbet őrzött meg magának
mint amennyit az élettől kapott
hátha - pusztán azzal hogy elfogadja
elpazarolná mindazt ami jog szerint övé
Tudta hogy a sárga levelek közt elfolyik az idő
és szétoldja - elnyomorítja az embert
Nem akart többet tékozolni annál amennyit föltétlen szükséges
Kiment az esőbe
s a hulló cseppekkel társalgott a földről és az égről
ajkai közül kis párafelhőket eregetvén


Föld sarából és ég sarából

Föld sarából és ég sarából
madarat gyúrt a szél
hangot adott neki és szárnyakat
hogy el ne eméssze így a tűz
elvette tőle a föld terhét
és körülvette őt az éggel
megműveltette a fölszántatlan ugarokat
a bevetetlen szántókat
megműveltette a dalt
a határtalan égi mezőkön

A madárnak épp olyan szárnyai vannak
amilyeneket nélkülöz az ember
de ő is ugyanazon éjben alszik
ugyanazokra a gabonaszemekre áhítozik
és ez az átok a madáron

A szél aki a molnár rabszolgája volt
s a hajós rabszolgája volt
föld sarából és ég sarából
madarat gyúrt önmaga képére
és megparancsolta neki hogy térjen vissza a földre
és ez az átok a madáron


< >



Tadeusz Œliwiak
lengyel költő
(1928-1994)


Naspä na obsah | Spä na hlavné menu