Szokolay Zoltán versei


Prejs na obsah

Hlavné menu:


(se botom már, se kalapom)

JELENTÉSEK KÖNYVE


Az voltam. Az. Minden, mit szórtok rám,
az én voltam itt, én, e gyarmaton.
Bocsánatot? Minek? Hisz nem lehet.
Azt is viszem, mit elkövettetek,
azt is, mit soha be nem vallotok.
Nem ismerem be, mégis így megyek.
A ti terhetek van a vállamon.
Megyek magamtól, ne lökdössetek.
Omlatag lépcső, nyirkos nagy kövek.
Ez itt megannyi jószándék, tudom.
Már nem lélegzem. Remeg mindenem.
Nem jövök vissza, ne aggódjatok.
Nunquam revertar. Tudtok latinul?
Jutok az éles fémpálcák közé.
Átszúrtok külön minden sejtmagot.
Ellenőrzitek, hogy már lent vagyok.
Csak ti maradtok fenn. Az igazak.
Az évszázad már huszonegyedik.
Majd egymást bátran dicsőítitek.
Sűrű tömjén a kupolákig száll.
Ma nyitjátok a költőfesztivált.
Itt bölcs a gép, itt nincs lejárt lemez,
újraindítja minden önmagát,
mindegy, hogy 10 vagy 20 vagy 21.
Itt nem reszket a helytartótanács.
Automata megigazulás.
Ahogy a mindig tökéletesek.
A szépírók, a kopasz istenek.
A Nap kisüt, de jó hideg a sör.
És felröhögtök: írtam verseket.
Írtam? Nem írtam. Én ugyan kinek?
Hogy megnyomtam egy gombot valahol,
utólag azt is elrendelitek.
Az voltam. Az. Mert ti döntitek el.
Ti posztoltok a posztmodern jövőn,
osztódva osztva fontos posztokat.
Meg sem születnem, az lett volna jobb.
Már nem lélegzem. Remeg mindenem.
Nem jövök vissza, ne aggódjatok.
Nem jártam itt. És Önt sem ismerem.


< >


Naspä na obsah | Spä na hlavné menu