Szokolay Zoltán versei


Prejs na obsah

Hlavné menu:


Régi ház

A RÉVNÉL


Lakatlan áll már ötvenhárom éve
a ház, ahol meghalt egy kisgyerek.
Nem emlékszem hangjára, csak nevére,
azt még értem, mint saját nevemet.

Elindulnék, ha hívnák. Szót fogadva
vinnék rábízott terhet bárhova,
mintha helyette nőttem volna nagyra,
és ő élne még mindig, én soha.

A lakatlan ház három ablakából
félévszázada lengő függönyök
csapnak az égre kérdést, választ, átkot,
de senki sincs az indulat mögött.

Ötévesen két Kosztolányi-verset,
hiszik vagy sem, már kívülről tudott.
Mikor a barna padláslépcsőn felment
anyját kísérve (ő volt, én vagyok?),

elhatározta, bármi történjék fenn,
biztonságosan le kell jutniuk.
Egy könyvben nemrég, homályos fényképen
látott egy szobrot: anyát és fiút,

az volt a példa, ahogy ők szerették
egymást, az Ige beteljesedett,
s a katonák a testet már levették
a keresztről és boldog este lett,

és megértette azt is, hogy miért a
szobornál nyílt ki mindig az a könyv,
ha nem volt otthon senki, a Piet?,
Michelangelo műve ráköszönt,

az mondta el, hogy nincs külső segítség,
szülő és gyermek egymást mentheti,
akár a halálból, ha minden kincsét
hiánytalanul átadja neki,

s ő átadta, nyakába csimpaszkodva
súgta fülébe: szeretlek, Anyu,
menjünk le innen, nem hagylak magadra
- a szobrot látta anya és fiú -,

induljunk világgá együtt, ketten,
a párnám vigyük, meg a könyveket,
gyere, Anyu, harang szól, megéheztem,
majd vigyázok Rád, nem vagyok gyerek.

Így mondta akkor, bölcs öreggé válva,
mert néhány hete látott már halált,
mikor a tűzhelynél a nagymamája
kettőt sikoltott és szíve megállt.

Az anyját vesztő anya nem találta
helyét a Földön, ma így látom ezt.
Átszökött volna akkor a halálba
a kisfiával együtt. Besötétedett

és lementek. Az anya sírva főzött
piros fazékban tarhonyalevest,
leültek, ettek, fölöttük időzött
egy láthatatlan szellem. Tudták: az az egy.

És verseket olvastak estelente,
a sorok közé hó hullt, télbe tél.
Költő lesz-e, ki anyját megmentette?
A gerendán még lengett a kötél.

Most megállok. Már nem hiszek utakban,
hol ég zenghet és megrendül a föld.
Ötvennyolc évet éltem, elfáradtam,
az árvaság csupán, mi még betölt.

Lakatlan ház, a téridő legvége.
S a kisfiú most anyátlan remeg.
Nem emlékszem hangjára, csak nevére,
ha meghallom a saját nevemet.

Ne számolgassam, hány évem van hátra.
Esendő voltam, nem tettem csodát.
Ha találkozunk, talán megbocsátja,
hogy életét csak így éltem tovább.


Naspä na obsah | Spä na hlavné menu