Szokolay Zoltán versei


Prejsť na obsah

Hlavné menu:


Összefont szálköteg

ÖSSZEFONT SZÁLKÖTEG

***

Még titkolom, hogy fel sem ébrednék,
hogy átaludnám azt, mi hátravan,
s nem látnék más arcot, csak Istenét,
halandóktól eloldanám magam.
Sosem tapasztalt, szótlan, súlytalan,
boldog sodródás lenne úgy a lét,
s nem venném számra senkinek nevét,
egy tömb lennétek ott mindannyian.

***

A soha el nem nyugvó végtelennek
csak egy hullámát láttad, hogyha láttál,
felcsapódás a sziklafalra,
ennyi volt itt az életem,
s ahogy nagy ívben fordulnak a cseppek,
az már nem én, az már nem én vagyok,
az már a boldog bizonyosság,
hogy nem hullhat szét soha semmi sem.

***

Már fény se, hang se, érintés se kell,
hogy éljek, élj és újra felismerj,
ahogy éreztél, előtted vagyok,
vaksötét vágy, tér és idő halott,
nem látsz, csak tudsz, a forrásvíz hideg,
megállsz előttem, tartod tenyered,
jut még egy perc, egy mozdulatnyi hely,
s én szomjazom, hogy arcodhoz emelj.

***

Nihil obstat


lila körpecsét az engedélyezett mosoly szélén
lefittyedt hurok pincébe csúszott glória
talp alól kirúgott felborult haza
én maradok ő elfut önkényes szereposztás
de lassúdó lengésünk örökre közös
mert két rabság ma eggyé lényegül
semmi akadály szabad jelentés anoxia

***

Meddig jár a 84-es?


és ráírták magukra, hogy ők a KIJÁRAT,
e logika szerint már akkor bent voltak,
valamin abszolút belül,
s ha egyszer bent, ahol számukra minden
sicko jedno
és heppi és haváj és haver itt olcsó a sör,
hát persze, hogy eszük ágában se volt kimenni,
ugyan hova már innen, ahol heppi (két pével)
meg a helyzet
fogja meg bagjuk meg satöbbi.
Nyilvánvaló, hogy a felirat nem nekik szólt,
hanem nekünk, akik valójában bent se voltunk,
olyikunk esetleg a küszöbön ácsorgott félszegen,
nézte, ahogy a jelen korból kipöckölt versei
pilinckéznek a mocskos kanálisba.
Ők lettek tehát 84-ben a Kijárat, bent járkáltak,
csapkodtak, röhögtek, padlóra hugyoztak, kiabáltak,
kinevezték egymást cerberusnak, cerberusnyának,
később – mert ez a titulus mégis zavarta némelyüket –
kitalálták, hogy ők lesznek a szépek,
omnipotensek, szépírók, szépirodalom,
mi meg, esendő emberek (nem mellesleg: magyar
költők) egyszeriben kívül találtuk magunkat végleg
a kijáraton.

***

Juss


Önnek joga van félnie tőlünk,
félni Önnek csak tőlünk van joga.
Saját árnyunkkal nem kergetőzünk,
észre sem veszi, úgy repül tova.

Haláláról idben értesítjük,
és persze térben, mely tágas lesz, szabad.
Az óra mindegy, úgy üt vagy így üt,
az értelmezés nem Önre marad.

A történelmet itt utólag írják,
s az írja majd, ki hamarabb ütött,
szorongathatja telerótt papírját,
versek? ugyan már! elnyeli a köd.

***

Megásattátok velem Bandi ezt a
másik életet
aminek aztán a szélére kellett állnom
és simán belelőttetek

A sortüzet mesterlövész-osztagok
hajtják végre vagy
sebtiben toborzott önkéntesek
a végeredmény ugyanaz

Hogy érzed magad Bandi
elég hideg a sör?

***

A foglya vagy. Nem fogja fel.
Ordít, hogy vidd odébb magad.
Hogy hordd a bélyeget. Ne írj.
Elhordod most. Egyenlepel
rajtad akármely gondolat.

Már írhatod. Ha van hová.
Akár a hóba. Halvány csík.
Bűnére emlékezteted.
Ő küldet érted gyászkocsit.
Hogy éltél, így bocsátja meg.

***

Ki megnevez egy érdekszövetséget,
akár csak két ember közöttit,
az már itt összeesküvés-elmélet,
s ugranak emberjogi lobbik,
hogy sötétvörös tócsává tapossák,
mert ellenes, akármi-ellenes,
s ezt nem tűrhetik, éljen a szabadság,
az erre fölkent szuperjellemek.


***

hajnali 3 és 4 közt rendszerint
megállok itt, ugyanennél a pontnál,
esendőségem és igazam
egyaránt biztos tudatában,
hogy magam számára mindig rejtélyes,
de általatok majd megfejthet
rúnákat kaparjon kezem
a kőkemény fallá vált
fekete levegőre

***

mintha csak egy üveges medúza
négykamrás gyomrának keresztalakú
lenyomatát szemlélnéd a kambriai kőben
ennyi utólag az emberiség szenvedéstörténete

***

jobban tennétek, ha végül mégis megértenétek
a lényt, aki emlékezetből csak utólag talál rá
végtelenített útjának arra a pontjára,
amelyet majd – noha tudja, hogy illúzió –
kiindulópontnak nevez, komoly kereszttel jelöl
és ahová kényszeredett boldogsággal ér
vissza ama napon, amikor azt hiszi, végre vége,
holott onnan is (dobog a válasz) van tovább,
van tovább, van tovább,
és minden lépés, miként addig, úgy azután is
épp olyan: egyszerinek vélt, veszélyes, ismeretlen

***

identitás(járó)keretben
ki a kapuig s vissza
nyíljék csukódjék
a fölösleges láda
megalázó szertartás várni
jövő héten írnak
jövő hónapban jövő évben
jövő életben
az nem lehet hogy akkor se
legalább egy számlát egy felszólítást
hogy éljek egy reklámcédulát
hogy itt nyugszom megnyugszom
megásom belenyugszom
népben nemzetben végleges tanyámon
identitás(járó)keretben
károgó fekete madárcsapat röppályája alatt
véglegesen kiraboltan
csontomba rejtve amit eltitkoltam

***

A repedésbe bújt a gyík,
mert Isten óvja útjait
annak, aki fél.

Én is megállok hirtelen,
és felajánlom életem,
lássam, mennyit ér.

***

ha a régi s az új zsarolási adatbank
egybeeséseiről akarod hogy
szóljon a --- (itt most abbamarad)

az elszenesedett fatörzsre
már hiába zuhog a napfény
nem emlékezhet Isten fiára
akinek várhatná visszatértét

***

Mutasd a sebed – mondja szelíden.
Nem tudom nem mutatni.
Nézi. Bólint. Nézi. Nem mozdul.
Sokáig nézi – gondolom.

Végigmászik a kávaíven.
A mélység hívja. Ellenáll.
Ez az egyensúly, mondja. Így kell.
Egy pontba férjen minden áldozat.

Értetek történt – hallom a hangját.
Talán nekünk is lehettek volna
gyilkossági kísérlet nélkül
összeolvasztott élettereink.

Nincs is már sebed – mondja szelíden.
Utólag könnyű szégyellnem magam.
Hogy én is szúrtam, hiába tagadnám.
És mind elhulltunk. Ama könyv szerint.

***

Amíg egy szempár gyanútlan kinyílik,
s közben a másik vele szemben visszazárul,
csak addig tart, csak addig,
érezd bár örökkévalóságnak,
tuszkold bele életed minden
zűrzavarát és bűntudatát, nem több
annál az egyetlen pillanatnál,
melyben a két tekintet összevillant,
s a bizonyosság igenjét
apa a fiának, fiú az apjának
megüzente.

***

Beomlott kút az óceán,
káváján körbemászhatok,
haza már soha nem jutok.

A fény is egy féreg csupán,
járatot váj a végtelen sötétben,
amely így értelmet nyer általa.

***

Ráfagy a szó a verstáblára,
itt vagyok, Istenem, olvasol engem,
könyvben, képernyőn kanyargó
aszimmetrikus jégvirág,
jámbor tekintet kaparássza:
ki él mögötte? itt van-e még?

***

Hosszú gyaloglás után
egy magányosan álló
jegenyefenyő elé térdelek,
lehajtom fejem és belep a hó.

***

Felébredek, feljegyzem akkurátusan:
kórházvonat,
szérum az érpályába,
titkolandó gyertyavilág,
sercegő üszök.

Aztán még ennyit:
„Agyam úgy vergődött,
mint az ecetbe dobott polip”
(Strindberg)

***

Ólomkapuk mindenfelől.
Szivárog alóluk a vér.

***

Jéghideg és forró réteg őriz,
határvonaluk körberajzol,
mint áldozatát a gyilkos
fedőszerve, a bűnüldözés.


< >


Naspäť na obsah | Späť na hlavné menu