Szokolay Zoltán versei


Prejs na obsah

Hlavné menu:


Loiq Sher Ali

MŰFORDÍTÁSOKBÓL


MAGASLATOK

Valahányszor szóba kerül
az én hazám, Tadzsikisztán,
mindig azt hallom: igen, a Pamír,
a csúcsok csúcsa, a világ teteje.
S nem győzök csodálkozni ezen.

Igen, a Pamír hatalmas, mint az Isten,
meghódítása örök próbatétel,
de vannak olyan tadzsik csúcsok itt lenn,
miket a világ még hírből sem ismer.

Nem veszik észre, mert nem a fellegekben
csillognak jeges-havas bércek,
hanem évezredek ködével fedetten
nyújtózik, magaslik bennünk a tadzsik lélek.

Íme: az anyanyelv fennsíkja,
költők, művészek égbenyúló fénye,
önfeledt táncunk délceg csúcsa,
szerénység, önérzet meredélye.

Nagylelkűségünk szirtfoka,
s a népi bölcsességé!
Terméketlen jégtömb soha
e magasságokat el nem érné.

Egyszerű dolgok igazsága:
jogunk ruhára, jó szóra, kenyérre.
Bizony, a pusztában nőtt fácska
nem mindig vágyik föl az égre.

Tudósok, vándorok gyülekeznek,
hogy lássák jeges tetejét a világnak,
s hirdessék dicsőségét a legnagyobb hegyeknek.
Megértem én, nem protestálok.

Csak vegyék észre, kérve kérem:
csúcsok ragyognak kristálytisztán
itt benn, az emberek lelkében,
s így várja őket Tadzsikisztán.


SZERELMEIM

Szerelmeim alvó tüzek. Kihúnytak,
elcsöndesedtek, idejük lejárt.
Nem szítja már fel életem a múltat,
békességet és nyugalmat talált.

Elmúlt minden. Nincs ok a félelemre,
szívemen a sebek már behegedtek rég,
de öntudatlan ott rejtőznek benne
a kedveseim: sok kis dermedt emlék.

Igen, igen, ők élnek még bizonnyal,
s megélénkülnek egyszer hirtelen,
ha mulatok, ha küzdök az iszonnyal,
ha minden tárgyat elejt már kezem.

Majd rám talál e sorscsapás a mélyből,
és újra látom minden vétkemet,
mint hajóroncsok a tengerfenékről,
felszínre jönnek, hogy gyötörjenek.

Így lázad fel a rég elsüllyedt flotta,
mely nyugton, némán nem pihenhetett,
s a tűnt időbe belezavarodva
menekülnék. Ugyan hová lehet?

Szerelmeim dobálnak, hánykolódom,
lelkem, mint kígyó, tekereg vadul,
és éjjelente ébren forgolódom,
mert irgalmat, azt nem kínál az Úr.

Fülembe súgják: emlékszel? emlékszel?
Fenyegetnek: az ítélet közel.
Szíven találnak majd egy villámfénnyel,
s a túlvilágra űznek innen el.



< >


Loiq Sher Ali
tadzsik költő
1941. május 20-án született
a Panjakent megyei Mazar-e Sharifban
és 2000. június 30-án hunyt el Dushanbeban.
A klasszikus perzsa költészet jelentős alakja.
Megtiszteltetés számomra, hogy találkozhattunk
és baráti szívvel emlékezhetek rá.


Naspä na obsah | Spä na hlavné menu