Szokolay Zoltán versei


Prejs na obsah

Hlavné menu:


Kút

A RÉVNÉL


Így végzik mind! - kiáltja rám.
De ki? De ki? - szakítasz félbe,
s a körém feszült végtelent
elengedem. Kútkáva széle.

Ölel tengerszem-tiszta csend,
már nem parancsol senki.
Arcod se látom, jelhiány:
minden jel ugyanazt jelenti.

Ezerkilencszáz... - nem tudom,
abból az éjből hol vagy,
kerek ég felül és alul,
kútmélyi napok, holdak.

Maradt e két dimenzió:
a fent s a lent. A szégyen
nem enged más kiterjedést.
Neked hiába éltem.



< >


Naspä na obsah | Spä na hlavné menu