Szokolay Zoltán versei


Prejs na obsah

Hlavné menu:


Kivételes találkozások

KIVÉTELES TALÁLKOZÁSOK


I.


Bocsáss meg, mondom, azt hittem, nem élsz.
Csak toporgok itt a kartondobozok között,
az alsó sarkukon egérrágta nyílás. Huzatos
padlásfeljáró, zöldséges rekeszekben a
könyvek, Gutenberg galaxis kilóra.
A vászonzsákban régi kukoricacsutkák
gyújtósnak félretéve. Jó lesz, itt a tél,
jó, hogy megtaláltam. A zöld ajtóban
állsz, mosolyogsz félrehajtott fejjel,
nézed, ahogy válogatom a deszkadarabokat.
Jó voltam, mondod, jó, hogy megtaláltál.
Én ott? Te itt? Vagy mindketten egy harmadik,
soha nem látott helyen, idegen látogatók?
Egy városban, ahol minden délután esik az eső
és Te az üres raktárépület előtt parkoltál le ezüstszürke
autóddal, a tűzcsap mellé, szabálytalanul, mint rendszerint.
Kiszállsz, nem is tudtam, hogy van jogsid, van kocsid,
soha nem képzeltelek el autó volánjánál ülve.
Visszanyúlsz egy fehér mappáért, csippen
a központi zár, könnyedséget erőltetsz magadra,
közhelyet keresel köszönés utáni első mondatnak,
valami Life as we know it, valami C'est la vie
önigazolást, hogy nem hibáztunk, nincs
semmi elszámolnivaló, ez is csak puszta időtöltés,
véletlen program egy véletlen koradélutánra,
igen, afféle carpe diem pillanat,
spontán ötlet, fagylaltozás egy cukrászda teraszán
mert tavasz van, nyár van, mert süt a nap, nem süt a nap,
szabályos kockákon négyzet alakú ablakok,
a járdán a járókelők, fehérek, feketék, sárgák,
magyarok, négerek, indiánok, németek, svédek, olaszok
sietnek, torlódnak, papírzacskóból ebédelve rohannak,
igen, szabályos ez az élet, amelynek labirintusában
külön-külön és együtt nyomunk veszett. Keresem,
körbelambériázott panziószobát képzelek,
ehhez kellettek az egyforma deszkaszálak,
legyen ennek is friss faillata, mint ama
kisháznak a Duna-holtág partján
(ismered? nem ismered? emlékszel? nem emlékszel),
már egészen közel vagy, majdnem összeforr az arcunk,
de nem érinthetlek, nem érintesz, a fizikai valóság
véglegesen és tragikusan elszakadt a líraitól,
egymás számára is idegen látogatói vagyunk
ennek a meghatározhatatlan helyszínű és idejű
találkozásnak, ennek a versnek, amely
hirtelen -------------
itt --------------- kettészakad.

Nem maradhatok tovább, nem maradhatok,
már itt se vagyok, már itt se vagy - hadarod,
mintha egy virtuális földgolyó forogna a képernyőn,
kergetik egymást a földrészek jobbról balra,
négyjegyű számok, félkarú rablók, meg a
padlásfeljáró alatt az ártatlan balta, fut Penjikent, Moszkva,
Lágymányos, Soroksár, Hajdúszoboszló, Schenectady, Stockholm,
nyolcsávos, tizenhatsávos autópálya; hirtelen csap
halántékomra a csattanás, fémek találkozása,
és rögtön balról is egy betonoszlop, dől a vér.
Most mondd, hogy nem hibáztunk, sohasem hibáztunk,
mindig felvetted azt a rohadt telefont,
mindig ott voltam pontosan, ahol és amikor vártál,
csak az élet (life, vie, ?????) ami elválasztott minket,
a körülmények (hogy is kell mondani? cirkumstanciák?), átkozott
hideg van éjjelente, kevés a tüzifa, didergek,
előbb-utóbb kénytelen leszek könyveket égetni,
barbár hatalom vagyok, jobbról-balról
ellenség vesz körül, betonoszlopok erdeje, 12 hónap
tél egy kiskunsági vályogházban, épp csak fellangyosodó
cserépkályha mellett, s beletörődve, hogy nem szeretsz már,
jó voltam, jó voltál, mindenki jó volt, de te nem szeretsz
sem engem, se mást, csak azt a félcentis rést a zöld
ajtó fölött, amelyen mégis beszüremlik, rám mutat,
aztán megállapodik melleden, reszket,
felment, megáld e gyenge téli napsugár.


II.


Marad a világra jöttekor azonnal
olvashatatlanná homályosuló,
mindig neked szánt monológ határán
(papír, száj, képernyő, látómező szélén),
már amióta hiszem, hogy létezel
s valahányszor üzennék, mindig ott
ragad egy szódarab, sosem ugyanaz,
egy jelmorzsa, külön kapaszkodó, kicsi,
szótag, egy magába fordult
magánhangzó, magában hangzó
időabortátum pillanat. Ott marad.
Szikrát csiholtak egymásból a siető,
összetorlódott szavak.
Valaki, valamikor, valakinek.
Így, éppen így és éppen ezt. Vagy azt,
amott, ahogy a légáramlat lengeti.
Könyörgött? Segítségre szorult?
Bántották? Akaratlanul?
Dízelmozdony? Tank ment neki?
Ő volt erősebb? Belepusztult?
És ott kell pontot tenni, levinni a hangsúlyt.
Veled azonosítom. Te leszel, igen, Te vagy az.
Szédülés, kapaszkodás, hirtelen lélegzetvétel.
Ahogy egy megismételt mozdulat
hasonlít, sosem ugyanaz.
Valahol. Egyedül. Valami alatt.
Az óceán fölé az ív, egy gondolat.
Bolyhos sötétségben intesz magadhoz,
tudtad, mióta kerestem hasztalan, megszánsz,
most végre mutatod utamat.


III.


Csak éppen úgy ez az egy is, ahogy
a már nem élők (pontosítok: az ebből
a téridőből végleg kiszököttek)
valahai, valaholi, valamikori ölelése,
ha akarjuk, ha mindketten egyszerre akarjuk,
most kiszakad eredeti környezetéből
és itt lesz, ahol soha nem volt,
ebben a városban, ebben a kuckóban,
közel egészen, akár ebben a pillanatban,
ahol soha nem járt (még képzeletében sem),
megismétlődik, amikor nem lehetne,
mert nincs már az a kéz, az a száj,
másik él helyette, láthatatlan, anyagtalan
élősdik buliznak abban a testüregben,
eljelentéktelenült a testi való, kicserélődik
az enyém éppúgy, ahogy a másé,
de mégis itt az az ölelés,
érzed és érzem, és érzem, hogy érzed,
itt az a valahai, valaholi, seholi, sohai,
meg nem ismétlődő, megismételhetetlen
(lehetetlen? nem lehetetlen!),
veled, akivel amikor egyedül
álltam a szakadó esőben
a törött ablakú telefonfülke mellett
és vérzett a homlokom, nem hittem,
honnan is hittem volna, 15 Ft-om volt,
miből vettem volna a bátorságot,
hogy higgyem, ha egyszer megtiltotta az Isten,
hogy egyszer még átküzdjük egymáshoz
magunkat a közénk zúdított kőóceánon,
égig érő betonfalon, konokságodon,
meneküléseden, menekülésemen,
egész elhibázott, ahogy J.Gy. mondta volt,
életünkön (vagy csak életemen?), amit
lám, nem hibáztunk el mégsem,
hiszen itt az az ölelés, amit akkor
megkaptunk egymástól (nem kaptunk meg),
és azóta is hiányzott, hiányzik, hiányozni fog,
mert a világmindenség egyszeri
(legalább most, utólag vedd tudomásul)
első és utolsó egyetlen (kegyetlen) tudatállapot.



IV.

(1)

Tegnap két gép zúgott egyidejűleg,
az egyik mélyebb, monoton hangon,
a másik, akár egy fűrész, fel-felvisítva.
Az ablak hajnalban hirtelen kinyílt,
a levélmintás függönyt lassú ritmusban lengette a szél.
Tiszta volt minden. Érinthetetlen. Áttetsző fehér.
Maradj így hanyatt - súgtad, - most ne mozogj.
Kértelek, add a kezed, s ha a fejem nem is,
legalább a tekintetem hadd fordítsam feléd,
hogy lássalak. Még egyszer lássalak. Szinte ropogott
mindenem a kétségbeesett erőfeszítéstől,
hogy merre, merre, merre, mert sehol se voltál,
csak a hangod, az szeretett már. Hol vagy? Az
örvény része leszek így nélküled, féltem, erős
spirálja elkap, beszippant, nem tudok ellenállni.
Két kezem összekulcsoltam mellkasomon
úgy, ahogy illik, láttam épp elég ravatalt
eddig, tíz ujjal kapaszkodtam görcsösen
magamba legalább, nem a mostaniba, nem, hanem
abba a hajdani Szokolay Zoltánba, aki veled voltam,
azaz veled lehettem volna, ha amakkor, amott nem félsz,
de tegnap csak a kétszólamú zúgás erősödött,
meg a forgás vonzott, a vonzás forgott, elkapott, mint
habos vizet a lefolyónyílás, kényszerített elérhetetlen
távolságra jutni a madárlátta kis szoba emlékétől,
ahol valaha, nagyon régen (milyen régen is?
nem tudom, hány napja, hete, hónapja, éve),
egyszer már együtt kiszökhettünk ebből a gravitációból
és szálltunk, az ég madarainál magasabbra,
egymás testét a fizika (t)örvényeiből kiemelve,
folyók, holtágak, stégek, fűzfák, ligetek fölött
reszketve boldogan, emlékszel? mondd, mi robbantotta
szét, amit végtelennek hittünk? ki törte el?
És tegnap lenn feküdtem újra, száz kiló mozdulatlan
anyag, engedelmesen. Maradj így, most, most - súgtad
pár centiméternyi közelségből, hallottam szelíd szavad,
ellenálltam az örvénynek, mégsem találtalak, itt
voltál és mégsem voltál, mint aki nem veszi fel
a telefont, miközben számolja a csengetéseket,
s látja az ablakból azt, aki hívja, nézi az utcán álló
férfi hólepte alakját, de leheletétől megrezzen a
levélmintás függöny, elárulja, voltál és mégsem voltál, zúgták
a gépek az életemet, az egyik mélyebb, monoton hangon,
a másik, akár egy fűrész, fel-felvisítva.


(2)

Ki véti el a ritmust? Az egymáséhoz igazított lépésekét,
a lélegzetvételét, a szívdobogásét, a versét?
Ha már sikerült összehangolni, számít-e utólag,
s ha igen, hol és mikor, kik előtt, miért számít,
hogy ki vétette el? Ki először és ki utóbb?
Vétekre vétek a válasz? Teremt-e vétket a vétek,
szűk labirintuson, hallgatag éveken át
húznunk kell magunkkal vétkek láncolatát?
Érintettek és kívülállók buzgón elemzik egymást,
esendő az esendőt állítja pellengérre, védők
vádolnak, vádlók védenek, habzik a lelkünk
kifelé a szánkból, vélt igazunk tudatában,
ítélünk és ítéltetünk, míg élünk, mindannyian.
Mennyi idő múltán mosódik egybe a felelősség?
Fekszem, hiányzol, nem merem hinni, hogy itt vagy,
elmagyarázom magamnak, miért nem lehetsz.
Az marad csak, a kétszólamú zúgás, posztmodern
tormuzsika. Miként magamat, úgy Téged is
felmentelek, nem mozdulok, most már találkozhatunk.


V.

A tű a bakelitlemez éjszakájából hívja elő
a történeteinket, hangonként összekapkodva
és egybe préselve múltból, jelenből, jövőből.
Nem mozdulhatok, betölti szűk cellám ez a végtelen.
Johann Sebastian Bach: Toccata & Fugue in D-minor.
Harmadszor, negyedszer, ötödször.

A férfi már négy napja éhezett, szomjazott
a szétlőtt ház romjai alatt,
mielőtt ráleltek és kivégezték volna.
Nem próbált könyörögni, nem tiltakozott,
tudta, hogy kik találták meg.
A lövéstől hátratántorult, mintha búcsút
intene, jobb karját félig fölemelte,
majd, mint anyaméhből a csecsemő,
riadtan csusszant át a hullazsák világba.

Akkor álmodtam először erről az
ismeretlen, borostás áldozatról,
a romok közül kikászálódó konok férfiról,
akit a mentőalakulatnak álcázott
kivégzőosztag vezetője mérlegelés nélkül
homlokon lőtt (háttérben fehér templomtorony),
akkor, amikor még vártalak, félreálltam
az autóval a bevásárlóközpont alagsori
parkolójában, kiittam a palackból az
utolsó korty szénsavmentes ásványvizet
és órákon át biztattam magam, hogy jössz mindjárt,
beszállsz, odaülsz mellém, átöleled a
nyakam és megcsókolsz, a te szád a
legfinomabb - - - eddig jutottam, míg
elaludtam és jött helyetted a romok alól
a férfi, akinek elvették a hazáját,
szétlőtték a házát, de életben maradt,
hogy megtalálhassák és kivégezhessék,
ahogy már írva vagyon.

Végül hazamentem, hiszen tudtam, hogy
nem volt Veled megbeszélve semmilyen
találkozás, tehát ha mégis arra jársz
és megismered az autómat és benne engem,
akit iszonyúan hosszú ideje nem láttál
és beszállsz és átölelsz, az csak a
véletlen szeszélyes játéka,
kisebb a valószínűsége, mint egy lottó ötösé azzal a
makacsul minden héten megtett öt számmal
(anyám halála óta játszom anyám számait,
melyekkel sose nyerek), vagy mint annak, hogy
azt az álmombeli férfit mégse lövik le,
meggyógyítják, munkát kap, a maga választotta
templomba jár, takaros házban lakhat,
esténként talán még várja is valaki haza.

A tű már hatodszor teszi meg ugyanazt az utat,
ropog, recseg, mintha csontjaimban őrjáratozna
egy titkos programok által irányított sorsológép,
nem nyerhetsz, nem nyerhetsz - surrogja fülembe,
lúzer, lúzer, egyetlen jutalmad ez a hatalmas orgonazene,
mindig rosszul döntöttél, tiéd a felelősség,
mellétrafáltál, nem csalunk, mi soha nem csalunk,
nem avatkozunk életedbe, csak a
véletlen szeszélyes játéka, aminek vesztese vagy,
szüleidet elvesztetted, elhamvadtak,
szerelmeidet elvesztetted, elhagytak, elhamvadtak,
gyermekeidet útra bocsátottad, szégyellnek, elkóboroltak,
önmagad most veszíted, hamvadsz, hallgatsz, szájzár,
ajtózár, nem nyitja rád az életet soha senki, soha senki.
Ez ropog, recseg bennem és körülöttem, elnyomja
az áldott orgonazenét is, csak édesapám versét hallom már:

"Voltam fiatal, csapongtam tavasszal,
rácsodálkoztam a lányok szemére.
Ki vette észre? Ki vette észre?

Voltam erős, mint sodró folyóvíz,
hajnaltól éjig bírtam a munkát.
Ki látta hasznát? Ki látja hasznát?

Voltam mámoros saját szavamtól,
vihar sodort magam alkotta tájra.
Vajon ki látta? Vajon ki látja?

S voltam szomorú, sírtam magamban,
mint Johann Sebastian Bach zenéje.
És minden elszállt. Elszállt az éjbe."



VI.


Faltól falig verődik a hang a fémdobozban:
- eltűntek innen mind, ne keresd őket, senki sem maradt.
Ismeretlen nyelven hadarja, mégis értem,
nem sajnálkozik, nem szán. Tényt közöl.

Hirtelen fordítom fejem a Nap felé,
pedig tudom, hogy félévszázadot késett az életem,
a látóhatáron sem tenger, sem égbolt nincs már,
csak hamudombok cikázó sziluettjei.

Belül minden szabályos, szögletes,
kívül amorf, mert végtelen.
Elíziumi mezők messzeségét
pokollá változtatni kész belenyugvás.

Ha mind megszöktek, hát mind megszöktek,
két tenyerem csészéjét telemerítem,
és hagyom szétszivárogni ujjaim között,
mire számhoz emelném, nincs idő, üres.

Magánzárkámat megszoktam, napi rutin,
beletörődtem a tényleges életfogytiglanba.
Faltól falig verődöm magamban,
mint hang a fémdobozban. Veled beszélgetek.


(Fülöpszállás, Vasad, 2015. február)


Naspä na obsah | Spä na hlavné menu