Szokolay Zoltán versei


Prejs na obsah

Hlavné menu:


Kié ez a béke?

RÉGI VERSEKBŐL



BALLADA

Rajk tudta Kádárról.
Kádár tudta Rajkról.
Rákosi tudta Rajkról is, Kádárról is.
Mindig az győz, aki többet tud.
Kádár eleinte nem tudta,
hogy Rajk már tudja róla.
Egy darabig Rajk sem tudta,
hogy Kádár tudja róla.
Azt ugyan mindketten sejtették,
hogy Rákosi tudja róluk...
(később már azt is gyanították
- egymásra gondolva, tehát helyesen -,
hogy kitől),
ám arra gondolni se mertek,
hogy Rákosiról is tudni lehetne
ugyanazt, amit róluk.
Akkoriban - visszamenőleg is -
bátornak, rendíthetetlenül
szilárdnak illett mutatkozni.
Éppen ezért egyre többen vették maguknak
- bizonyára jó pénzért - a bátorságot,
hogy megtudják - visszamenőleg is - , amit
vagy a maga idejében kellett volna,
vagy soha.
Nagy Imre például kezdetben nem tudta
se Rajkról, se Rákosiról, se Kádárról.
Később megtudta mindhármójukról,
de akkor épp az egész nem érdekelte.
Ez már azonban egy másik ballada.


ISMERETLEN SZEMÉLY TITKOS NAPLÓJÁBÓL

Ha egy lakatlan szigeten élnék, biztos nagyon liberális lennék. Én lennék ott a legliberálisabb. Mindent megengednék magamnak, ami csak emberi természetemből fakad.
Mint köztudomású, aki liberális, azt mondja: én ember vagyok, hadd legyek egészen szabad, hadd legyen a szabadságom határa csak a másik ember szabadságának határa. Ezek a szabadság legkisebb körei (melyek sohasem koncentrikusak).
Ha mégsem jutnék el a lakatlan szigetre, de mégis liberális lennék, sajnálnám, hogy egyre többen vagyunk. A másik ember szabadságának határa ugyanis nem más, mint az én szabadságom határa, vagyis az, amit én akarok. Lássuk tehát, hogy melyikőnk akarata erősebb! Aki győz, azé lesz a nagyobb szabadság.
Ez a híres liberalizmus lényege. Szabadon taposhatok a tyúkszemedre, mert ahol állsz, az veszélyezteti az én szabadságomat. Húzódj innen a fészkes fenébe, vond összébb a te szabadságod határait, amíg szépen mondom. Nagyon toleráns vagyok hozzád, sőt többletjogokat biztosítok neked, amikor kizárólag szakmai szempontok alapján rúglak félre.


TOLMÁCSGÉP

(Naplójegyzet, 1993-94)


Korán elhunyt barátom nem segíthet.
Testi valója könnyű füstként menekült az égbe, tiszta szándékú és hibátlan logikájú érvelését éles szikével és boncmesteri szakszerűséggel metszették ki az efféle munkákra mindig oly készségesen vállalkozó ideológuskezek a nélküle is folytatódó korszak gondolatvilágából.
Szelleme hiányzik a közösnek nevezhető emlékezet manapság engedélyezett típusaiból, s emiatt - bármily sajnálatos - hiányoznia kell az önámítás nélkül remélhető jövőből is.
Lényét nem hívhatjuk, lényegét nem idézhetjük, mert ez az idő már nem az ő ideje. Azt sem tudhatjuk, mire jutott volna párbeszédében a korral, ha máig - legalább ma reggelig, eddig a borongós, csalóka tavaszi virradatig - itt engedtetik élnie köztünk.
Csak azt a Tompa Mihálytól származó, szállóigévé lett költői képet idézhetjük már fel az ő hangján, s azt is csak magunkban, hogy
széthullunk, mint oldott kéve. Egy presszóban ismételgette nekem makacsul ezt a verssort, valamikor három óra és fél négy között, a taxis-blokád második hajnalán. S aki kötné, az is oldja - tette hozzá.

Kelemér községben, ezen az Árpád-kori gyökerű településen, ahol hajdan Tompa Mihály lelkész és költő szolgált, a régi temető még puritán volt. A sírok egyenletesen olvadtak a környezetbe, a fából faragott tulipános fejfák együtt korhadtak el, a valahai kortársak együtt hulltak a régmúlt idő homogén mélyébe, s a végtelennek tetsző gyepszőnyeg alatt éppen ezért egy halhatatlan közösség nyugodott.
Ma már ott is mind magasabbra törnek a síremlékek, eltakarják egymást, hivalkodva tülekszenek az ég felé, mintha nem lenne épp elég odafönn a hely.
Mi meg itt a nagyvárosok betonján lökdösődünk, fenyegetőzünk és irigykedünk. Szerteriadó külön kis életekre, titkos túlélési kísérletekre vállalkozunk naponta új recept szerint. Vigyázunk, hogy szemérmesen eldünnyögött énekeinket lehetőleg ne hallja senki, mert bizonyára visszaélne azzal, amit megtud rólunk. Beszélünk, beszélünk, reggeltől estig be nem áll a szánk, hadarunk, mint egy ifjú pártelnök, de egyetlen szavunk sincs egymáshoz.
Minek, ha úgyis félreértik. Megtanultuk, hogy minden kínált oltalom kegyetlenségre alkalom.
Mondják, Magyarországon a vesztes forradalmak után szokás az ilyesmi. Itt pedig forradalom nem volt, hát el sem is veszhetett.
Mi mégis magunkra maradtunk ebben a bizonyos utóbbi időben. Magunk együtt is, külön - ha együtt is. Magunk vagyunk akkor is, ha kisebb-nagyobb alkalmi gyülekezetekbe sodródunk. Magunk maradunk szárnyakban, irányzatokban, körökben, platformokban, pártokban, koalíciókban, szövetségekben, szigorú szektákban is.
Magunk vagyunk egy népcsoporthoz tartozván, magunk egy nép alkotóelemeiként. Egyénenként egyre embertelenebbül egyedül - az egyre erősebben egységesülő emberiségben.
Magunk vagyunk, mert kevés a hitünk, mert nincs közös nyelvezetünk. Magunk, mert Eurázsiának ezen a tájékán az internacionalista segítséggel lebonyolított rendszerbolydulással egyidejűleg (és talán éppen a felülről bolydítók szándéka szerint) beszennyeződtek az éltető elemet jelentő fogalmak.
Az együvé tartozás biztos tudatát jelentő reményt nincs, aki újra meghatározza, azaz ha akad is (ahányan vagyunk, szinte annyi) önkéntes ajánlkozó, vélekedését zsinórmértékként nincs még egy, aki elfogadná. Kényszerűségből választunk közülük egyet-egyet, de tudjuk, hogy valójában magunkra maradtunk a szavakkal, egymáshoz intézendő szavainkkal, melyekről egyikőnk se tudja már, hogy voltaképp mit is jelentenek.

Volt az én barátomnak egy tolmácsgépe. Hasonlatos azokhoz a manapság népszerű menedzser-kalkulátorokhoz, melyek billentyűzetén ha leütögetjük az ismeretlen szót, a digitális kijelzőn rögvest megjelenik a szó jelentése és bólinthatunk boldogan, mert értjük.
Yellow = sárga, blue = kék, red & white & green = piros-fehér-zöld. Zsarnok = zsarnok, a szabadságszerető egyenlő a szabadságszeretővel.
Csakhogy az én barátom készüléke, alkalmazkodván az összekuszálódott korhoz, nem akármilyen tolmácsgép volt.
Magyarról magyarra fordította a beszédet. Digitális kijelző helyett a szeme villant olykor, kivált ha világhírű pályatársai bátran belemerengtek a megtiszteltetéstől remegő kamerákba és az úgynevezett írástudók úgynevezett felelősségéről értekeztek.
- Írástudók... - mormogta, - az urak e kétségtelen tényt olyan hangsúllyal állítják magukról, hogy ezzel a gesztussal mindenki mást rögtön analfabétává minősítenek vissza.
Magyarról magyarra kellene fordítani a gondolataikat.
Az írástudók felelősségét illetően ugyanis az én korán elhunyt barátom szigorúbb volt önmagához, mint pályatársai.
Vádolhatják most kapkodással, szellemi hebehurgyasággal. Emlegethetik a két végén (két szélsősége felől) égetett gyertyát, mint jelképet, vele kapcsolatban. Nevezhetik eltékozoltnak, káros szenvedély rabjának az egész rövidke életét.
Minél nagyobb a hangzavar, a kultúrpiaci zsivaj, annál bizonyosabban tudom: ő azért, csak azért hallgat 1991 áprilisa óta, mert úgy gondolja, nincs hely, nincs fórum, ahol őszintén, az őszinteség precizitásával fogalmazhatna.
Míg élt, akár naponta többször megkérdezte a gépet: mi az, hogy haza, mi az, hogy szabadság, mi az igazság; mert félt attól, hogy akaratlanul is, véletlenül is félrevezet valakit.
Elég egy rossz szó, egy öntudatlanul tett mozdulat, egy tévesen használt fogalom. Elég csak egyetlen megtévesztett felebarát... és máris bőven van okunk a szégyenre.
S akik - mint született pesszimisták - a véletlenektől ily nagyon tartanak, azok különösen hajlamosak a szégyenkezésre. Sokkal inkább, mint a "talán nem véletlenül"-szerű, milliónyi olvasó számára erőteljesen terjesztett cinizmus bodoran optimista és rátarti gazdái.

Barátom nem hagyta ránk a tolmácsgépét. Magával vitte, vele enyészett el a tűzben, vele szállt fel az égbe. Ott fenn (más alakban, egy másik élet végtelen idejében) már nem lesz többé szüksége rá. Hunyadi Jánossal, Pázmány Péterrel, Zrínyi Miklóssal, Bem apóval, Tompa Mihállyal, az öreg Kossuthtal, Tamási Áronnal enélkül is szót ért. Antall Józseffel is, teszem hozzá egy évvel később vele is, bizonyára.
Nekünk idelenn nehezebb a dolgunk egymással. Az értelmezés gyötrelmes művelete egyénenként és szavanként külön-külön vár mindegyikőnkre.
Ez a munka csak magányosan végezhető el. Csapatokba verődve, kollektív politikai szeánsz keretében hozzákezdeni sem tanácsos. Csak az egyedül megszerzett életértelem, csak az önállóan visszaszerzett hit segítségével találhatunk vissza egymáshoz, tartozhatunk újból együvé.
Nagy tragédiák, dúlásos korszakok elmúltával, a lerombolt hitet, az összezavart nyelvet mindig egyénenként építettük újjá, hogy azután ismét együtt használhassuk, egészen a következő nagy tragédia kezdetéig.
Kicsi kezek felépítik, hatalmas lábak széttapossák, erről szól a homokvárak történelme. Ám építkezhetünk betonból is, a képlet ugyanaz, legfeljebb a lábak mérete változik még nagyobbra.
Az eleve csak közösen értelmezhető szavak mindig gyanúsak, gyaníthatóan mindig valami más jelentést takarnak. Különösen, ha egymillió ember olvassa. Különösen, ha többmillióan látják vibrálni a képernyőkön. Legfőképpen pedig akkor, hogyha gyanútlan páriák milliárdjai nézik egyenes adásban, mint a kuvaiti villámháborút vagy az amerikai elnökválasztást.
Amikor azt mondom, nem értjük egymást, amikor fölpanaszlom, hogy elveszett a szavak eredeti jelentése, akkor mégsem a modern tömegkommunikáció gyakorta emlegetett áldásairól és átkairól szeretnék szólni.
Nem a tömegmanipuláció egységesülő világbirodalmára utalok, nem a mikrofonokba pottyantott erkölcsevő vírusokra gondolok, hanem a barátom tolmácsgépére. Nem a világot akarom ezzel a kapkodva papírra vetett naplójegyzettel megváltani, hanem én is csak önmagammal beszélgetek.
Korán elhunyt barátom örökre elveszett tolmácsgépére gondolok, amelyhez hasonlót mindannyian őrzünk magunkban és amelynek információit követve megtisztíthatnánk a szavakat.
Ez a tavaszi nagytakarítás azonban csak egyedül végezhető el. Plakátok hiába hirdetik, jelszóvá hasztalan emeljük. Csönd kell hozzá és fegyelmezett elkülönülés.
Térjünk haza otthonainkba, s egy volt műfordító tanácsát átmenetileg megfogadván, kapcsoljuk ki a televíziót és a rádiót, heverjünk végig az ágyon vagy álljunk meg a tükör előtt - és szépen artikulálva, lassúdan mondjunk ki egyenként néhány fontos szót. A falaknak már nincs fülük, mondhatnánk tehát hangosan is, én mégis a suttogást ajánlom. Első szavak gyanánt pedig a manapság legcsábítóbb, legdivatosabb, legfontosabbnak hirdetett alapfogalmak, az úgynevezett általános emberi normák közismert nyelvi jeleit javaslom.
Szabadság, egyenlőség, testvériség. Hazaszeretet, kisebbségvédelem, humanizmus, demokrácia.
Válasszunk egyet ezek közül. Csak egyet, hiszen egyetlen szó vizsgálata is eltart néhány hétig. Vigyük magunkkal mindenhová, hordozzuk a homlokunk mögött, sőt akár a nyelvünk hegyén, de nagyon vigyázzunk arra, nehogy kimondjuk tisztátalanul. Csak gondolkozzunk néhány hétig ezen a szón.
S ha már legalább ötszáz emberi helyzetben némán kipróbáltuk, ha már legalább ötszáz különféle alkalom adódott arra, hogy eltöprengjünk a számunkra, csakis számunkra elfogadható jelentésén, akkor végre színről színre fogjuk látni, hogy mennyi mindent nem jelent ez a szó.
Gondosan tisztítsuk meg a rárakódott mocsoktól, a sanda asszociációktól és rétegről rétegre haladva közelítsünk az eredeti értelméhez. Ha eljutottunk idáig, ezzel a szóval már nem csaphatnak be minket. Jelszó ebből hiába lesz, mi többé nem fogjuk úgy követni, mint csorda a kolompot.
S folytathatjuk a következővel, azután a harmadikkal, a negyedikkel. Ne siessünk, ne kapkodjunk. Hamar munka sose jó. Időnk is van még bőven, szó is jut elég.

S ha egy szép napon, mondjuk nyolcadikán, úgy gondolnánk, hogy végeztünk azzal a munkával, amit a Sors reánk kiszabott, és fáradtan borulnánk le az asztalunkra, akkor meglepődve tapasztaljuk majd, hogy a legutoljára hagyott szóról minden tisztátalanság lepereg.
Azt a Szót nem kell megtisztítanunk. Azt a Szót már előbb meg kellett volna találnunk. Azt a Szót mindenkinek nagyon régen meg kellett volna találnia és értenie.
S ekkor már jön is felénk, tiszta fehér fénnyel. Ilyen fényt még sohasem láttunk. És átölel, és nem neheztel azért, hogy Őt hagytuk utoljára, hanem körülvesz a szeretetével. Nem szavakkal szól hozzánk, mégis - vagy talán éppen ezért - pontosan értjük. Azt kérdezi tőlünk, mire használtuk az életünket. Sem szemrehányás, sem gúny nincsen ebben a kérdésben. Nem nevez minket lábszagúnak, prosztónak, mucsainak vagy dilettánsnak. Mi akkor mégis szégyellni fogjuk magunkat, egészen kétségbeesünk (mert hiszen mihez is kezdtünk eddig az életünkkel...), de Ő megvígasztal, miként megvígasztalta a barátomat is.


VÁR RÁNK VALAHOL TÜRELMESEN

(Elhangzott Szekszárdon, 1993. április 8-án,
Csengey Dénes szerzői estjének bevezetőjeként)


Keresünk egy negyvenéves férfit.
Vélt tartózkodási helyei: Szekszárd és környéke, Keszthely és környéke, Budapest és környéke, Magyarország és környéke.
Különös ismertetőjegye, hogy szigorú a gondolataihoz. Egy gondolatnak (legyen az akár a leghétköznapibb, avagy akármilyen ünnepélyesen elvont, hogy például "segítek a fiamnak fölbontani ezt a konzervet", avagy "ezt a történelmet"), nos, egy gondolatnak, véli a keresett férfi, nemcsak a gondolkodás szabályait kell tisztelnie, hanem bizonyos erkölcsi követelményeket is. Jól értették: erkölcsi követelményeket: már a gondolatoknak is!
Erkölcsi követelményeket, amelyek éppen az emberi ésszel fölmérhető és besugározható világ határán találhatók, szinte a senki földjén, a mindig másén, már-már örökérvényűen, de a fogyó energiájú szavak számára mindenképp elérhetetlenül.
A keresett férfi tehát csak hosszadalmas alkalmassági vizsgák után meri megosztani velünk egy-egy gondolatát. Az utóbbi két esztendőből már nem is tudunk egyetlen ilyen esetet sem említeni. Mindez azonban nem jelenti, nem jelentheti azt, hogy az említett személy nem gondolkodik.
Keresünk tehát egy negyvenéves, töprengő férfit, egy ritkuló szavú, ám e percben is figyelmesen hallgató embert, aki szégyellné, ha félreérti bármelyik gesztusunkat, és nagyon szégyellené, ha pontatlanul értjük az ő mondatait.
Elég egy rosszul kiválasztott szó, egy öntudatlanul tett mozdulat, egy tévesen használt fogalom. Elég csak egyetlen elámított felebarát és máris bőven van ok - előbb a gyűlölködésre, később a szégyenkezésre, kinek-kinek csak ízlése és vérmérséklete szerint.
Ez az ember azonban gyűlöli a félreértéseket és félti az övéit (azaz mindannyiónkat) attól a gyűlölettől, amely a kölcsönös és szándékos félreértések sűrű szövevényeiből sarjad.
Volna mit mondania, látván és hallván pályatársait, de ő hallgat, mert tudja, hogy ez az idő most nem az ő ideje. Inkább vár illendően.
Vár ránk valahol türelmesen.
Keresünk tehát egy negyvenéves, töprengve várakozó férfit, aki nem sorozható be semminő seregbe, aki polgárháborúra már nem fogható, mert a kabátját panyókára vetve kiballagott a magyar belpolitikai élet szervezeti kereteiből. Ahogy most elnézem magunkat, megvolt az oka rá, bizonyára.
Zászlóra ne írják, plakátra ne fessék, jelszó gyanánt ne lógassák a dísztribün fölé. Vele mostanában csak rendkívül bensőségesen lehet beszélgetni. Csak négyszemközt. És a vétkeinket, a gyöngeségeinket sem leplezve többé. Előtte ugyanis minek.
Keresünk tehát egy férfit. Nincs a dologban szemernyi titokzatosság sem. Nem illik bele ez a sztori sem a felkapott tévésztár pénzért tapsolt show-műsorába, sem a Bibliába.
Nagycsütörtök este van ugyan, s ez már hagyományosan igen kedvező ideje a hitványságnak és az árulásnak, ám ne higgyenek holmi hétvégi csodában.
Fel-feltámadni e tájon mostanában különben is a latrok szoktak.
Akit mi keresünk: egy halandó. Hölgyeim és Uraim! Ha Önök közül bárki, bármikor megtalálja őt önmagában, szólítsa testvérének, szólítsa jobbik énjének, és beszélgessen el vele erről a gyalázatosan rövid, szeretetben fölöttébb szűkölködő, szorongásokban viszont egyre bővelkedőbb életről, az életünkről.


EGY ELFELEJTETT VÉRTANÚ EMLÉKÉRE

(2008. október)


Nem hívott ugyan, de a minap megint kimentem hozzá a Farkasréti temetőbe. A sírnál senki sem állt. Harmincegy év nagy idő, elég a feledéshez.
Engem is talán csak a bűntudat vezetett, hiszen a könyveit már hetek óta nem vettem elő.
"Utánunk igazabbak jönnek" - írta egykoron. Nem jöttek. Harmincegy év ehhez kevés volt. Nem tudom, mikorra jövendölte, de egyelőre - úgy látszik, tévedett. Nem vesztek ki sem a hazugság máltai lovagjai, sem az eszméktől örök nyavalyatörősek, sem az ingujjból pikkászt varázsolók, sem a búzaföld-dézsmáló varjak, sem a rókák. A szavaknak már nincs is első jelentése, nemhogy fiúk s lányok volnának, akik mondanák.
Mostanában a szavak legalattomosabb jelentését szokás csak megérteni.
1977 őszén huszonegy éves voltam. Bölcsészkollégista a Ménesi úton. Sem október 6-án, sem az azt követő négy napon nem aludtam bent a kollégiumban. Mitagadás, egy frissen szerzett hölgyismerős volt a kirívó fegyelmezetlenség oka, de részletekre már nem emlékszem.
Arra viszont igen, hogy Kormos István október 6-i halálának hírét csak jóval később, édesanyámtól tudtam meg, ő hallotta fülhallgatós rádióján a gyászhírt, s meg is könnyezte néhányszor a Vackor költőjét.
Arra is emlékszem, hogy amikor az ötödik napon visszatértem a kollégiumba, ott várt egy kitépett noteszlap, melyen a portás keze írásával az alábbi üzenet állt:
"Kormos István kereste telefonon, kéri, hogy a könyvkiadóban hívja vissza". A dátum a papíron: október 6.
Nem tudom, mit akart tőlem, hiszen alig ismertük egymást. 1975 és 1977 között összesen talán ötször találkoztunk. A kollégiumi telefonszámot néhány héttel korábban adtam meg neki. Szó volt bizonyos futballmeccsről, melyre együtt fogunk kimenni. Szó volt egy verseskötetről, amely aztán végül 1982-ben jelent meg. Azt hitte - és elhitette velem is -, hogy költő lesz belőlem. Isten bocsássa meg neki a tévedését. Nemcsak rajtam múlott.
Azt viszont nem tudom megbocsátani magamnak, hogy nem talált ott ama napon a kollégiumban. Kálnoky László utólag elmesélte, hogy 1977. október 6-án este Kormos István az ő kezei között halt meg, ő vette ölébe a fejét és nézett utoljára a szemébe, miközben az asszonyok futva kerestek működő telefont az Őrmezei lakótelepen.
Engem Kormos István korábban sohasem keresett telefonon. Ki tudja, ha akkor megtalál, másképpen alakul-e az a délután és az az este. Orvost és mentőt mindenesetre talán hamarabb sikerült volna hívnom.
Utólag könnyű kibújni a felelősség alól, de könnyű egy happy end-ről, azaz boldogabb végkifejletről fantáziálni is. Száraz tény csupán a noteszlap, a Kormosnál igazabbak hiánya, valamint a farkasréti csönd, amelyből már a rigók is eltűntek.


KIÉ EZ A BÉKE?

de jaj tudunk-e énekelni még
kérdezte hetven éve R.M.
most hó helyett kövér korompihék
szállonganak - segíts szerelmem

búgja a videoklip hőse
fülönfüggője műribizlifürt
éjét a békebárban töltse
ne ahhoz nyúljon aki már kihűlt

torlódj tömeg jut minden húsba hús
ököl csap állon vagy petárda
és épülhet tovább a csúcsra csúcs
érzések technológiája

csak hívjon föl egy titkos számot
és annyit mondjon gyorsan fityfiritty
és bonganak és bomlanak az álmok
és pénzt hullajt egy óriás dülmirigy

s a trikolórt is szöszke kiscsibék
hozzák erőltetett menetben
de jaj tudunk-e énekelni még
kérdezte hetven éve R.M.


KALEIDOSZKÓP

(Eger, 1987)


Lassan jövök lefelé a lépcsőn. Most a legapróbb részletek is fontosak. Talán minden repedéshez oda kellene hajolnom. Tizenkét esztendeje sétáltam itt utoljára. Azóta csak átrohantam olykor a városon, emberi szó helyett tétova biccentéssel illettem néhány ismerősnek vélt arcot. Álmomban a tornyok fölött úszott és rongyolódott a testem, mint műrepülők által húzott színes reklámszalag.
Lassan jövök lefelé a lépcsőn. Kétszer nem léphetek ugyanarra a kőre. 4383 napja érettségiztem. Kik pihentek, csókolóztak, civakodtak azóta ebben a fordulóban? Kik álltak meg egy-egy kézfogás, hogyvagy erejéig? S akik valaha megálltak, vajon ma is tudnak-e még valamit egymásról? A köveket hiába kérdezem, külön-külön csak látszatra azonosak korábbi önmagukkal, együtt pedig titoktartást kellett fogadniuk. 105192 óra vált számomra hozzáférhetetlenné, süllyedt itt az anyag közös emlékezetébe. Másutt töltött tizenkét esztendőmért hasztalan kérem e városét cserébe, nincs egy porszem, amellyel megköthetném a boldog alkut.
Most a legapróbb részletek is fontosak. Könyvtári kölcsönzőcédula, amelyen még enyém az utolsó aláírás. A postás bácsi falhoz támasztott kerékpárja. Tízévesforma maszatos kölykök, akik rendületlenül horgászgatnak a patakparton. Szépreményű futballcsapat kilátástalan kapaszkodása, majd korai beletörődése a kiesésbe. Fényképek, verstöredékek, magnófelvételek tizenkét évvel ezelőttről. Két tenyérrel emelintem a tiszta emlékeket, de szétszivárog minden az ujjak rései közt, s arcomat már csak a zavaros jelen ürességébe meríthetem. Nézem a mostani lépcsősort: vajon a kövek rejtik-e hajdani énem?
Talán minden repedéshez oda kellene hajolnom. Kedvenc játékom volt a kaleidoszkóp. Szememhez emeltem, forgattam szinte révületben, akár egy titkos varázstávcsövet. Hittem, hogy smaragdzöld, zafírkék, rubinpiros, ametisztlila drágaköveket látok újabb és újabb középpontos szimmetria szerint rendeződni. Láttam a szimmetriát, ami most sehol. Maszatos képpel álltam a patakparton, vizslatgattam csodásnak vélt műszeremmel a felnőtteket. Hibátlan mozaikmaszk mögé bújt minden arc. Egyszer aztán a szomszéd fiú kisbicskájával szétfeszegettem az ámulatot. Színes műanyagszemcsék szóródtak csupán a kövezetre.
Tizenkét esztendeje sétáltam itt utoljára. Nyárfák pelyheit fésülte ki hajából mellettem egy lány. Olyan hirtelen hajoltam arcához, hogy egyik kezét tarkóján felejtette, csak a másikkal ölelt. Üres most a lépcsőforduló, vizeletszag terjeng a fal mentén, s a termésköveken sem jámbor gyíkok napfürdőznek, hanem sörösüvegszilánkok, összegyűrt cigarettásdobozok. Vajon ki taposta szét azt a csíkos házú kiscsigát, aki 4383 nappal ezelőtt egy fűcsomó felé igyekezett? Elmosolyodtunk akkor rajta, halhatatlannak hittük, mint önmagunkat.
Azóta csak átrohantam olykor a városon, emberi szó helyett tétova biccentéssel illettem néhány ismerősnek vélt arcot. Iden-titás, iden-titás, iden-titás - hallatszik messziről a vonatkerekek zaja.
Fáradt vagyok, pihennem kell, ez már a lépcső alja. Két karomat mintha bőröndök húznák, hátamat mintha puttony görbítené. Álmomban pedig a tornyok fölött úszott és rongyolódott a testem, mint műrepülők által húzott színes reklámszalag.
Óvodás gyermek telepszik mellém a kőre. Kezében sértetlen kaleidoszkóp.


KÖDFAL

Párolgó, sűrű, földszagú időt még.
Fölé madárraj-felezte kék teret.
Két szót, Uram, mik életem kitöltsék,
s ne higgyem el, hogy beesteledett.

Hajnalig égsz, mint röntgenképen
utat sejtető gerinclámpasor.
Szólnék, de ködfal csapódik elébem,
melyen az ige át már nem hatol.

Így testem többé haza nem találhat.
A ház, hol éltem, egyre távolabb.
Élve felejtett ember, kóbor állat
keres fosszilis maradványokat.

Saját nevét se tudja végül,
aki a tartályoknál állva
kitátott szájjal beleszédül
az ártatlanság humuszába.


KÉP

egy lógó szárnyú angyal ült
az immanens homályban
s a hüppögését hallgattuk
estétől hajnalig

most ott áll már az udvaron
nyugodtan engedelmesen

taglóra vár
mert feltétlen szeret


SZILENCIUM

Kinek válaszol ez a kibicsaklott létige,
visszaverődve a tudhatatlan falról?
Kit szólongat menekültében ez a megszökött rab?
Áthajszoltak bennünket a történelmen,
ceruzával rajzolt keresztek üzenik a feltámadást.
Jó vicc - kacsint a rendszerfüggetlen verőlegény,
s kiköpi fogai közül a szotyolahéjat.
Nyitott üvegládákban alszunk,
sóvár arccal hajol fölénk a pálinkaszagú hajnali ég.


HATÁRVÁZLATOK

Elnyújtott hang forgó tölcsére,
azonosíthatatlan jelek sorozata a ködben,
zsíros ujjnyomok az emlékeink áttetsző falán.

Odaát egyenes vonalak kizárólagossága,
vak hűség, elvek szerinti rendeződés,
mozdulatlan, végtelen szimmetria.

Itt a szomszédos ablakok szárnyait
kiszámíthatatlan időközönként
egymáshoz csapja a huzat, s a ház kinyújtja
súlyos brokátnyelveit az ég felé.

Vétkezünk, ha vágyakozunk.
Minden vágy választás.
Minden választás ítélet.
Vétkezünk, mert ítélkezünk.

* * *

Esténként mélyeket lélegzem,
elfér bennem a kőtömb,
amely alatt a világ nyugszik.
Lekuporodik elé a csönd,
eljátszik színes bogarakkal,
repedésekből kapargatja a földmorzsákat,
belenyugszik a veszteségbe,
már szinte mosolyog.

* * *

Bármerre nyújtja a kezét,
nem jut ki,
középső ujja hegyénél
kezdődnek határai.

Más héj megtestesült bizonyosság,
belülről széttörhető,
de a lélek háza rugalmas burok,
akarattalan forog benne
s bolyong vele
az ember a táguló mindenségben.
Teremtő ereje elhagyja,
mire hozzáérne.

Egymás szabaduló sikolyait se halljuk,
humanoid buborékok.


RÉGI

szavaimból most
életem végén hirtelen
fény ömlik át az örök éjbe
lassan forog csorog vegyül
lefelé a mérhetetlen mélybe
szétfolyik eloszlik e sűrű pasztaszerű
s az idő kezdete óta egyforma
fénytelenségben
vékony
egyre vékonyabb
szálai szerpentinutak
ezt mind én mondtam én írtam valaha
de már nehéz vagyok nem bírnak el
nem juthatok föl rajtuk a Végtelen Urához
nem tudom levetni a testem
nincs aki megbocsásson
ez volt az utolsó esély


MÍG ELKERÜLI

Különös hangot hallhatsz hajnalonta:
az a szúette lépcső nyikorog,
melyen lejöttem (négyéves vagyok)
a padlásról, és senki sincs azóta,
negyvenhét éve nincs, kibe fogódzva
megérteném, hogy élni mért hagyott
engem s magát, ki szült, s miért adott
ennyi időt, figyelni kuporogva,
hogyan feszül a szárítókötél;
ő meghalt végül, de a fia él,
és éjjel-nappal Tehozzád beszél,
akit csak ötvenévesen talált,
hogy újjászüld és szeresd, legalább
míg elkerüli Veled a halált.


CSENDHARANG

Nem szólsz többé, de utolsó
hangod, ama hosszan kitartott
Á
lecsüngő kötelébe kapaszkodva
hintázom hunyt szemmel, a kifordult
ünnepnap után, mikor a belváros
díszkövezetét sárga gépek söprik,
fegyelem, fegyelem, értesítjük a
lakosságot, fémdobozok koccannak
a járdaszegélyhez, redőnyök zuhannak,
spaletták csukódnak hirtelen,
védik az emberek, amijük még lehet,
jönnek már, jönnek már, idegen igenek
rácsokon, köveken, fényágyú köréből
kilengek, csapódom, verődöm
hálóhoz, időhöz, helyetted,
helyetted, érted és általad
fogódzom erősen, hogy le ne zuhanjunk,
tartasz és tartalak, hallak míg értelek,
magyarul, egyedül. Kongó csend
maradsz, rám borult csendharang.


RESURREXIT

Feltámadni megyünk. Óbuda homlokán
kettétört hegedű. Arccal a föld felé
fordít most le az őr, s mennyei rabruhám
szétszaggatja a lámpafény.

Súlyokkal telitöm két laikus barát.
Elvernek cudarul, fekszem az út kövén.
Kék küllőkerekek közt szökik életem,
Isten pengeti hangszerét.

Pompás helycsere ez: száll fel a sok bitang!
Pokróccal letakart hontalanok helyén
átvérzett levegő tömbje az új hazám.
Hörgök, mint aki létezett.

Megváltást imitál, lám, ez a rossz fiú,
s megkörnyékezi majd dögkutak angyalát:
tűz habzsolja fel azt mind, aki hagyta itt
feltorlódni a bűneit.


ÁRNYÉKA NŐ

Árnyéka nő a bűntudatnak
kilép a vékony fényvonalból
szennyszürke maszattömb növekszik
végigterül a ferde tájon
felfut a frissen meszelt égre
amit tudhattunk elborítja
amit sejtenénk eltakarja
csuromirgalmas teste fordul
lassan akár a templomajtó
hogy a világot visszazárja
a lét előtti üdvösségbe


INFÚZIÓ

Vizenyős szombat, hajnali fél hat.
Délkelet felé távolodó repülőgép.
Meztelen talpam a konyhakövön.
Rántottát eszem kanállal, sebtiben.
- Én már akkor mondtam, kisfiam -
hallom az anyám hangját.
Mélyről jön, nagyon mélyről,
árvácskák, föld, kő, betontörmelék,
időrétegek, szélfútta szemét, sűrű sár alól.
Hagyja, hogy késve röstelljem magam.
Ma egész nap velem lesz, mondja.
Nem hasonlít már e világra:
nincs a hangjában szánakozás.
Nyaggatásomra megszán, üzen öt számot,
állok a sorban, tudom, hogy hasztalan,
de beikszelem. Estig elég lesz.


ÉS FÉNYKÉPEK SE

és fényképek se kellenek már
maradhatnak mind a fiókban
gyermekeim születésnapi mosolyai
szüleim nagyszüleim aggódó tekintete
szemem felé félúton
visszapattanva a dimenzióhatárról
ismeretlen nők síkká silányult combjai
melyekről valaha oly szépet tudtam álmodni
és utak bokrok dombhátak kőkeresztek
jelentéktelen vasútállomások
a lébényi és az exeteri dóm
nem jöhet velem
mert nem jöhet az exponálás pillanata sem
belevész mind a közös téridő kocsonyás masszájába
amint a magam világszámítását
test nélkül
valahol egyedül újrakezdem


< >



Naspä na obsah | Spä na hlavné menu