Szokolay Zoltán versei


Prejs na obsah

Hlavné menu:


Határ

RÉGI VERSEKBŐL


TÁBLA

Serény utód, a végeérhetetlen
mélység mi volt kezdetben? Semmi több,
csak egy véletlen hajszálrepedés.

Ezernyi hangot hordott a szél, s azok
homokszemcsék gyanánt csiszolták,
nyitották, tárták rését tágasabbra,

öntudatlan munkávak képezték ki
okos csapdává, titkos lényegünkké.
Felej rá bármit, meg se hallja már.


HATÁR

Ennél a nyílt kőnél kezdődik
minden anyanyelvek birodalma.
Itt élnek majd, akikkel
nincs közös időnk.
Csak a Napot kérlelhetjük:
fussa át őket egyszer a tűz,
ne feledkezzenek el mirólunk,
nekünk, nyugodni vágyóknak
köszönhetik a csend fogalmát.

Őszi esőtől indigószínű lány
közeledik mezítláb, egyszál ruhában,
de ezen a nyílt kövön ő sem jut túl,
itt ereszkedik térdre,
itt próbálgatja hasztalan
széttört arcomat újra összerakni.
S nem segíthetek.

Fényes mosdó csempéjének buktam,
gyorsvonat lüktetett át rajtam,
elfelejtettem fölébredni,
fehér fal elé állítottak,
égbe katapultált a szívem,
széttéptek a mesterséges macskák,
nem segíthetek.

Ennél a nyílt kőnél kezdődik
minden anyanyelvek birodalma.
Itt élnek majd, akikkel
nincs közös időnk.
Csak a Napot kérlelhetjük:
fussa át őket egyszer a tűz,
ne feledkezzenek el mirólunk,
nekünk, megnyugodottaknak
köszönhetik a csend fogalmát


CAPRICCIO

Tudnom kell, kit visz magával,
ha valamelyik reggel eltűnik.
Tudnom kell, talán már
ki is szökött az egyik
úton, nem vigyáztam
és én még itt vagyok.
Élt, aki semmi más tétet,
csak a gondolatait kockáztatta,
mint a tájat a benne lakók.
Az órákat néha átállítjuk
számunkra kedvezőbb időre,
kacskaringós vonalak kanyarulatait
biztos kézzel egyszerűsítjük.
Az őszi erdőből hegedűszóló úszik át
a terhét közönnyel cipelő folyó fölé.
Vajon miféle hangokat sodor majd
hervatag füzeteimből tifölétek a szél?
Állnak tehetetlenül a fák,
csomagol Paganini, ballag
a szomszédos kerek évszázadba.
Itt már feljött a Nap.


X.Y.

"Non ero, terra, tuus"
(Publius Ovidius Naso: Tristia, 4,10,130)


Talán kijössz - igenis kijöhetsz - onnan
- igenis ott vagy - közénk. Egyedül te.
Senki nem kérdezhette tőlünk, nem is
feleltük tehát senkinek, hogy ott vagy.
Akvarellek összemosódó színeinél
egyszerűbbek ezek az éles kontúrok:
töppedt házak az út mentén,
feszes villanyvezeték, varjúcsapat.
Várakozásra szánt időnket lassan
elfogyasztjuk, nem tanultuk meg,
értelmezhető-e a tartalmas végtelenség.
Talán kijössz - igenis kijöhetsz - épen
onnan, észleled a rést, melyen át
besütünk hozzád, s amelyen már
- annyi év után - átférsz, visszaférsz
sértetlenül. Méltóságteljesen gördül végig
egy néma fekete gép, integetnek a maszatos
kezű és arcú kisgyerekek. Kijössz épen
és onnan - igenis éppen onnan - , egyedül te,
az út alól. Neved se tudom, sose láttalak,
lehetséges, hogy nem is jártunk ugyanabban
az évszázadban. Talán kijössz - igenis
kijöhetsz - onnan közénk. Többet titkolsz te
rólunk, mint a fényes pofájú óraművek.


HIDEG VAN

Kollázs Weöres Sándor első könyvének soraiból


Nyújtott tenyérrel a templom előtt
a mindenségben elsimulva
hiába kérdeném:
ismersz-e, mondd?

Az ember gyönge lesz megint,
méltóan az ínyenci kegyre,
kovakővel tördeli ki a fogaimat.
Ne mondjátok, hogy nem vagyok.

Véres az ég ajaka,
térületlen merülök
formák közül a sugarak közé
és hátad árnyékát a falra vetem

Nem tartja titkát senki sem,
holt idomaikból kikeltek a fák.
Ablakomon a hajnali tűz:
az Isten, mint a vérrózsa, kacagva kivirágzik!


LEGENDA

Túl hetedhét láthatáron,
nyolcadrét hajlott világon,
óperenciás Dunánkon,
s túl megannyi büszke házon,
hol e népet megszámlálják,
van egy dombvidék:
ragadozó rét.
S ama rétnek egy zugában,
végső kisded parcellában,
Mária-fa árnyékában
jászlat rejt a sár.
Leszállunk a villamosról,
megyünk síró mesterünkhöz,
dehogyis vagyunk királyok,
lyukas a zsebünk.
Gáspár csak a földet nézi,
s mondogatja: lassan lépni,
mert a nagy pört meg kell érni.
Lajos lépdel Gáspár megett,
hómezőknek festőjétől
kapott kölcsön Menyhért nevet.
Leghátul én, a szerecsen,
ki már egyszer arcra bukott,
végül mégis ide jutott.
Megállunk a szent jászolnál,
szemüvegünk pára lepi,
húsvét van-é vagy karácsony,
nem tudhatja bizton senki.
Sírdogál az Istenfia,
üdvözöljük illendően;
őrzi fácska-nagymamácska,
valahai Ujj Mária
a megfordult, új időben.


VENDÉGSÉG

Tandori Dezsőnek


Csak ráadás lehet egy episztola
(ahogy magamra ráadom az inget,
s a két ujj mindig másfelé tekinget,
s a hát, a zseb, a gallér és a gombok
szétugranak, hogy belőlem bolondot…),
félszét az ember gyakran eltitkolja,
s bár jó tudni, hogy néjol Egyik s Másik
az egymásért vállalt (sokszor csalóka)
szolgálattétel közben el nem vásik,
mert a körülmény maga már a dolga,
írom: rettenve látok összeomlott
tornyot bensőmben, elmúlt perceinket.

Ha majd hivatlan arra tévedek,
ki csak magammal "fújok egy követ",
hadd lám, hol él a vállra szállt csapat,
mért nyer hűségből bajnokságokat.

Rám is hárulnak fontosabb teendők
a fontosaknál (mondjuk: sorbaállás,
ínség-sugallta üvegvisszaváltás,
ábrándozás egy totónyereményről,
kisomfordálás katedrányi fényből),
egyszóval nincs mód élni elegendőt,
s bár olvasom, hogy néhol Egyik s Másik
együtt gondozhatják az eljövendőt,
míg át nem jutnak tény- és tollhullásig,
hogy az terítsen rájuk furcsa kendőt;
írom: a pázsitokra nem remény dől,
az ember lel csak ott (s alattuk) szállást.

Ha majd hivatlan arra tévedek,
s a "küszöbön" tán át is léphetek,
hadd lám, hol él a vállra szállt csapat,
mért nyer hűségből bajnokságokat.

Kellene tudnom, mit akar a macska?
Azért bóklászik parki cementjárdán,
s ha nyakon csípik, azért lóg a spárgán,
amiért mia verseinket írjuk,
tudván tudva, vékony kötélnyi hír jut,
ha hallgatunk az utolsó parancsra… ?
S bár hihetném, hogy néhol Egyik s Másik
együtt vigyázzák, nehogy fölrobbantsa
a Földet az, ki jótevőnek látszik,
s nehogy lenyúljon értünk gazdi mancsa;
írom: telt szatyrainkat mégse bírjuk,
elvesztünk mindent: szón, poháron, kártyán.

Ha majd hivatlan arra tévedek,
s leáztak rólam mind a "bélyegek",
hadd lám, hol él a vállra szállt csapat,
mért nyer hűségből bajnokságokat.

Csak ráadás volt ez az episztola,
elveszett kulcs a lakatlan jelenhez,
mert senki nem mondhatja: néki kedvez,
hozzá kegyes, kit nem szólítunk társnak
(hisz életünk oly könnyen gödröt áshat);
merszét az ember gyakran eltitkolja,
s olvassa csak, hogy néhol Egyik s Másik
fölváltva jár a Semmiért a boltba,
s előre enged egy-egy nénit, bácsit,
s nem dől le még a lassú mérgek polca;
írom: kitéve mind a támadásnak,
térhessünk meg a gyors madárszívekhez!

Ha majd hívatlan arra tévedek,
én fejtem meg az alapképletet,
látván, hol él a vállra szállt csapat,
mért nyer hűségből bajnokságokat.


PAPÍRREPÜLŐ

Kálnoky Lászlónak


Tudtad, az álhír gyorsan terjed,
az álkoporsó megácsoltatik,
szökhetsz közülünk Napnál-feljebb
épített láthatatlan váradig,

mely hasonlít az egri várra,
zajos turisták mégsem érik el,
időtlen állhat minden bástya
szemben a jövő fegyvereivel,

s mi becsapottak, búcsút véve
azt hisszük, élünk, pedig csak te élsz,
mert könyvtár, templom, búzakéve,
lányarc kezünkben robbanásra kész,

s neked, szerencsés pályatársunk,
bántódásod már többé nem esik,
nem láthatunk, vakít a gyászunk,
te mégis tudd meg minden bűneink,

s ha letekintesz lassuló kis
mindenségünkre, végvárkapitány,
látod, az ezredfordulóig,
eleven holtak, eljutunk talán,

talán kortalan jobbkezeddel
elkapod még e papírrepülőt,
talán ahová most igyekszel,
kaphatsz mindétig tiszta levegőt.


TISZTA BESZÉD

Délután a hídon átvonuló katonavonatokat néztük szótlanul.
Este a színjátszók tüzet raktak a Duna partján, nyársakat
faragtak, borosüvegeket cipeltek. Állt Montágh Imre a
sürgés-forgás szélén, kívül a lángok fénykörén, hogy ez
egyszer senki se figyeljen szavaira. Állt Montágh Imre,
s Papp Tibor Párizsban élő magyar költő Pogány isten-
tiszteletét mondogatta magának:
"Tiszta az ünnepi tisztás /
kard-hegye éles a hold / fákon lóg a sötétség / kör köze-
pében a tűz"
. Fejét kissé oldalra hajtotta, észrevette,
hogy ott guggolok a közelben. "Mit piszmogsz azzal a
szalonnával, öcsém?" - szólalt meg hangosabban - és felém
nyújtotta zsebkését. Vér fakadt az ujjamból kamaszos
zavaromban. Később - már a parazsak mellett - népdalokat
énekelt, Arany János verseit mondta Montágh Imre. Azóta csak
kéklő derengésben, parányi képernyőkön láttam. Röstellem,
hogy kilestem titkos szertartását. Széthordta szorgos szél
a hamudombot, Dunaföldvárt, Magyarországot; háromszor
háromszázhatvanöt napra szállt egy-egy szürke lepke. S pogány
táborozók, sámántalanul maradottak, most már mind ott
guggolunk, ott piszmogunk azzal a szalonnával a sötétben.


ÍTÉLETIDŐ

(Illyés Gyula szekszárdi szobra előtt)


Ez az eső már nem kegyelmez
se élőnek, se holtnak.
Tócsába zuhant anyanyelved
papírmoszattá olvad.

Hömpölygő dombok: temetőid.
Deszkák a zöld latyakban.
S a part, amelyre kivetődik
két évszám, lakhatatlan.

Ez az eső már gennytüszőkből
szakad az emberekre,
újszülött homlokán zörömböl,
hogy apját feljelentse.

Csuk és nyit égi csatornákat,
nem ismer ellenérvet,
naponta teletömi szádat,
élvezd, éleszd e pépet.

Ez az eső már nem jelképez
időket, ideákat;
ha megszülettél, meg-megtévedsz,
s belőled bűzlik, árad.

A betonjárdán szőke, csapzott
tanítónők szaladnak.
Őrhelyed most már mégse hagyd ott.
Felelj, ha mersz, magadnak.


ÉGBOLTOM, TANÍTVÁNYAIM

(Angyalföld, Szekszárd, Békéscsaba, Vecsés)


Forgatja majd, mint hű diák,
fölázott föld a testemet.
Fekete lé öblíti át,
hogy itt járhattam köztetek.

Gyermek kacag, zászló lobog.
Minden pontosan működik.
Szervetlen anyaggá szökik,
ahogy én láttam arcotok.

Mert egy szavunkkal megbukunk,
mert mi előre zuhanunk,
s kettéhasítja homlokunk
az első padsor pereme.

Mert a mesék, a pillangós
batárok már csak titeket
visznek tovább, s az iszapos
idő velünk nem háborog,

lustán terül szét, s betemet
hivatástudatot, hitet,
jegyzetet és érdemjegyet;
s taníthatjátok bárkinek

az ábécét, az etikát,
játszhattok körjátékokat,
kezünkből sarjad vadvirág,
rajtunk csattog a gyorsvonat,

mert mi előre zuhanunk,
a sínpár szempárok sora,
előbb-utóbb mind megbukunk,
bár minden képletet tudunk,
mégsem felelhetünk soha.

Papírlapok, keresztnevek,
esendő kis emlékrögök,
s ti, csillagok, kik égtetek
a bőrünkön kiütközött
borostyánkőszín árny felett:

lányok, szétpergő fénycsapat,
fiúk, titokzatos jelek,
égboltom, tanítványaim,
csak egyszer még figyeljetek!

Lássátok, ahogy állok itt
ünneplőben, fegyvertelen,
s készíti boncszerszámait
a steril törvény ellenem;

mert minden kínált oltalom
kegyetlenségre alkalom,
s a kő az égen fönnakad,
hiába várjuk itt alant,
hogy hozzon olajágakat.

Így űzte el Róbert Gidát
pagonyából a rettenet,
így marta meg programozott
robotkígyó a herceget.

Beszélek még, s a mikrofon
már szederjes, már mályvaszín.
Panaszra persze nincs okom,
égboltom, tanítványaim,

csak egyszer még figyeljetek,
hajoljatok fejem fölé,
növendéketekké leszek,
avagy leszek a Semmié,

s forgatja majd, mint hű diák,
fölázott föld a testemet,
fekete lé öblíti át,
hogy itt járhattam köztetek.

Minden pontosan működik:
gyermek kacag, zászló lobog.
Szervetlen anyaggá szökik,
ahogy én láttam arcotok.


ÖRÖKTAVASZ, ÖRÖKŐSZ

sehányak mi sehanyasok
csak hányások friss kupacok
születésünk után azonnal
bevetették velünk és ellenünk
az Eseményt s azóta mind
várjuk hogy mégis megfoganjunk
lélekben testben itt maradjunk
hol sehányak sehanyasok
sem arctalan sem jeltelen
de torlódó fegyvertelen
vershányások földkupacok
cím boríték bélyeg híján
föl sem adott vagy feladott
jelentések gondolatok
hogy kivel miért nem vagyok
és mért nem kaphattunk lapot
sehányak mi sehanyasok
velünk emelte tétjeit
a győztes is a vesztes is
minket lökdöstek át meg át
a foltozott agyonmosott
szent vásznon mely az abroszunk
lepedőnk zászlónk igazunk
ismerjük minden oldalát
vannak ügyes játékosok
mi sehányak sehanyasok
csak elvénhedett magzatok
nénénk biszex húgunk szipus
egyik bátyánk politikus
másik világot látni ment
másik eget karistolgat
káromkodik úgy mond igent
más boltokban vásárolhat
öcsénk a lépcsőházban él
rendszeres nemi életet
foszforeszkál bőrdzsekijén
vöröscsillag horogkereszt
sehányak mi sehanyasok
szüleink már nyugdíjasok
tepertőt rág protézisük
ásó kapa eszme szerint
egyformára lapítgatott
vershányások földkupacok
mélyén rohadnak elveik
szélben imbolygó lelkeket
utánoznak ammóniák
és jézust a sírkert felett
egy baráti hangrobbanás
sehányak mi sehanyasok
selejtes évjárat fehér
világfán fekete levél
neki kell elsusogni a
törvényt arról hogy nincs joga
sem nőnie sem hullnia
csak helyét el nem hagyni s a
saját ágán hintáznia


NAPLÓJEGYZET
1986. szeptember 9-én

tegnap először autóversenyző voltam
közeledett a kockás zászló
fölismerhetetlenné roncsolódott az arcom
elfordulok mindenkitől aki tetszik
mindentől ami tetszik elfordulok
csak a csatornarácson mászó hangyát nézem
amikor a busz ajtaján kibuggyan a nép

voltam tegnap hosszúhajú gimnazista srác is
nagyszünetben kiszöktem a piacra egy lángosért
zsírtól fénylett arcom sörhabtól a bajszom
senkivel se táncoltam a farsangi bálon
csak ezt a verset képzeltem el
miközben a dübörgő hangfalnak támaszkodtam
csak ezt a verset ezt a plusz tizenöt évet
amit most innen mínusz tizenötnek látok

tegnap aztán elszáradt szőlőlevélen alvó
lassacskán halálba fagyó eszmebogár is voltam
Vivaldi-zene szivárgott a föld mélyéből
tavasz nyár ősz tél időgyászinduló
a szüretelő kamaszlányok léptei alól
senki sem vett föl a mutatóujjára
alig fér el harminc pötty a hátamon

és voltam tegnap nyálkás testű horgász
s a horgász horgán öltönyben a hal
beszédet kellett mondanom egy közgyűlésen
a családról a hordáról a nemzet jövőjéről
és tátogtam s a hallgatók feszengtek
ajkuk nyaldosták ágyékuk vakarászták
méltóságteljesen duzzadozott
végül felrobbant a néma mikrofon

kövér cseppek másznak lefelé az ablaktáblán
egy artistának maximum nyolc-tíz trükkje van
egy futballcsatárnak legföljebb négy-öt jó csele
ennyit variálnak egy életen át
csak a mezeket cserélik mosatják
cserélik mosatják
cserélik mosatják

születhetek tanulhatok és meghalhatok
1956-ban és 1971-ben és 1986-ban
ugyanazon a piros padon ülök
ugyanazon szobor körüli parkban
ugyanabban a bálban állok a hangfal előtt
és még mindig azt a szerelmes verset írom

csak az arcom csak az arcom
csak tegnapról ma hajnalra az arcom
fölismerhetetlenné roncsolódott
tátog tátog fölolvas tátog
mínusz tizenöt esztendőben
lassacskán halálba fagy

elszáradt ágy zizeg alattam
elszáradt ágy zizeg alattunk
elszáradt magyarázat zizeg az alvó hős alatt
interszubjektív interperszonális
túlintézményesített kompromisszum
piaci áru mint a marhahús
tel-je-sít-mény-cent-ri-kus

fölébred állott vizet kortyol
gondosan odakészített pohárból
bekapcsolja a gondosan odakészített
s a Hálózatba precízen kötött rádiót
gyürkőzik tükörbe ütközik
mosdókagyló fölé görnyed
vérrel vegyes virágot hány

csipkefa bimbója kihajlott az útra
arra megy Jánoska szakajt egyet róla
happy birthday te mesebeli

üveghez koccan homlokom
tegnap reggel kapkodva zoknit stoppoló
főiskolai tanársegéd voltam Magyarországon
tegnap délelőtt meg lesántult cirkuszi póniló
akinek az árából rumot vesz majd a vándortársulat
és miközben a buszmegállóban álltam
néha egy-egy pillanatra ez a vers is voltam
meg néha egy-egy pillanatra az a kamaszkori másik

fordítva teszem az indigót a papírok közé
anyaszült meztelenül ülök az írógép előtt
így hát most ugyanazokra az A/4-es lapokra
mind a kettőt egyidejűleg legépelem
csak mert gátlástalanul kíváncsi vagyok
melyik változat lesz kedvesebb a szerkesztőknek
a tükrös vagy a tükör nélküli

és voltam tegnap zúzmarás szalmabáb
mert "méltatlan hozzád ez a primitív környezet"
affektálta a messziről futólag érkezett
művészöcsi mielőtt ölébe szállt a
nagymellű szőke muslincafelhő
egy konyakért egy kamu konyakért

ne rángasd a kabátom gallérját szabadság
lépj le a lábamról szabadság
ne verj át ötven forinttal szabadság
ne kapaszkodj a galléromba szerelem
ne köpd magad a bajszom alá szerelem
ne verj át ötven forintért szerelem

csak a csatornarácson mászó hangyát nézem
amikor a busz ajtaján kibuggyan a nép

és eldúdolom végre hogy aszongya
föltéphető uccakő mindenható macskakő
súlyosbodik az üldözési mániánk
hogyha köztetek gyanúsan szorgalmas kulik
cipelik a rácson a lepkeszárnyat

hiszen a csonka lepketest lehetnék
olyan ösztönösek és fölöslegesek mozdulataim
nem vagyok már Diderot zongorája
melynek ha megrezdül egyik húrja
rezonanciát kelt a többiben is

rendelni kéne telefonon egy tehertaxit
vigyék innen ezt az ormótlan fekete fadobozt
vigyék és ássák el künn a határban
nem győzöm naponta törölgetni magamról a port
nem győzök naponta fölébredni fölöltözni fölzengeni
végigfutni a szétlazult billentyűzeten

tegnap először egy lakatlan szigetre költöztem
csak a legszükségesebb korkellékeket bírta el a szőlőlevél
írógép lemezjátszó kávéfőző automata-mosógép
ott alakítottam pártot automata pártot
ott nyertem meg a választást
ott hoztam törvényt a kötelező szerelemről
szórakozottan követtem tekintetemmel a sétahajókat

de alkonyatkor két csontvázat találtam a parton
egymáshoz voltak szíjazva szorosan sokszorosan
és összekapcsolódtak állkapcsaik mint ördöglakat

megfontoltan tempózok visszafelé
nagy a sodrás türelmetlen a tömeg
ellepik a tengerszürke betonjárdát
minden sejtmag mélyén ott tekereg az ige
nukleoszomális elrendezettségű
tehát csak önmagát választhatja

fegyelmezetten viselem hátamon a zsákot
nem állíthat meg senki semmi
csak az újságárus bódéjánál fáradok el
belekapaszkodom a legfrissebb hazai magazinba
látjátok ezt a fekete nyelű konyhakést
ezzel vakarom le rólatok az ezüstös pikkelyeket
ezzel vésem a parki piros padba
hogy az is fasizmus amikor az erkölcs
egyetlen erénnyé emeli a szimmetriát

világoskék léggömböket kellett volna dobálnom
esetleg rágógumit a táncolók közé
de ott ült egy forgófotelban az ügyeletes népművelő
tudtam hogy kecsesen összecsattintja tenyerét
és parányikat sikkantgat enyhén szétnyílt szájjal
ahogy a pornóvideók főhősnőitől elleste

viola elúnta a sarkon a várakozást
fölszaladt a lépcsőn tubarózsához a cifra palotába
reszketve bontogatják egymás harmatos szirmait
kimásznak a legfelső zöld ablak párkányára
onnan ugranak együtt boldogan a mélybe
csomagolópapír alatt várják az új tavaszt

toronyház tetején tétováztam
tegnap tizenöt esztendősen én is
most meg már csak arra vigyázok
rám ne zuhanjon valaki más

szuggesztív terápiát alkalmazol szabadság
undorodom a szerelemtől szabadság
csak az emlékezet követelőzik reggelente
hatásos analízist használsz szerelem
visszautasítom az amnesztiát szerelem
csak a memória mélyén bizsereg
a fölismert szükségszerűség

bezzeg a szükségszerűség mindig harmóniát sugároz
harminc reményfutam után sem roncsolódik
cirógathatatlanná az arca
bezzeg ez az árnyaltan ábrázolt pozitív hős
ügyesen kisiklik az elvetemült üldözők gyűrűjéből
s a korzón tülekvő tömegben elmerülvén
hibátlan fogsorral mosolyog ha fölismerik

pompázatos finálét üthetnék ide fekete szalaggal
volna benne citromsárga rózsaszín sőt vörös fátyol
úgy riszálnák le magukat a szavak az olvasóhoz
mint műlépcsőn a fáradhatatlan revütáncosok

de narkotikumnak holnapra épp elegendő
lesz ez a se kicsi se nagy közepes karácsony
üres doboz körül zizegő papír
amit hamarosan elvisz ugyan a kukáskocsi
csakhogy a költészet túlsó parti lényege
már mégse lesz tagadható

felséges királyom (dúdolom a kőnek)
életem halálom (névszói állítmány)
kezedbe ajánlom (egyre gusztustalanabb ajánlatokat
lettünk - mint mondják - kénytelenek tenni)

ketyeg a sakkóra közeleg a zászló
harminc éve gondolkodom az első lépésen
szabadság szerelem szigetek buszmegálló
szigetek zsírcsepp sörhab farsangi bál

kétéves kislányom Szokolay Eszter
combját máris titkos katonák markolásszák
nem sír mert a többi lány kinevetné
nínó-nínó köszön szépen a mentőautónak
amelyen öntudatosan leng a leng a leng a
nemzetközi négyzetgyök zászló
(kezdetben még érezte
később már csak éhezte
maradék idejét az utas)

boncmester fűrésze csikordul
de te hiába dörgölődzöl a pénzespostás
pöttyös nadrágszárához bolhás etika
messze a hentes lusta a gazdád
se tüdő se máj se szív a mélyhűtőrekeszben
fogjál ha mersz még egeret
ne szeress belsőségeket

holnap ez a vers útlevélkérelmet nyújt be önökhöz
holnapután ez a vers ékszereket aggat magára
de a repülőgép (avagy űrhajó)
indulásának pillanatában
a sámlit kirúgják alóla
boldogan lobog a fogyó levegőben
fut vele a rossz fehér szekér
sicc sicc sicc surrog a földgolyó

presztizsét vesztett hivatásomban lapulok
félek a háziasszonyok cirokseprűjétől
színes magazinokban nézegetem az állatképeket

zsebemben az üres jegyzettömb
átitatódik izzadsággal
csak a csatornarácson mászó hangyát látom
amikor a busz ajtaján kibuggyan a nép


< >


Naspä na obsah | Spä na hlavné menu