Szokolay Zoltán versei


Prejs na obsah

Hlavné menu:


Egy tér

LASSAN, ATYÁM

EGY TÉRRŐL


Felülről, ferdén, mint az orvlövészek,
fényképeztek még '87-ben is.
Eső szabdalta táj az ablakon.
Váddá nagyított részletek sora.
Számzárak, játszmák, rekvizítumok.
Feltörhetetlen jelszavak mögött
amorf fényfoltok óriáshalmaza.
Államtitok: leplombált kamion.
Egy "mintha nem is lenne" hullahegy.
Percenként szűkebb világrácsközök.
Akár egy fölrobbantott iskola.

A tér, amelyen áll a vaskossuth,
minden lépésünk megjegyzi ma is.
A fákon rügyek: pici kamerák.
A kövön hangyák, szorgos dolgozók
porszemeinket sorba rendezik:
szabadság van, mutassák verssorok!
Fedőszerv neve: tavasz stúdió.
Piros padon hagy, ne félj, nem visz el,
szeret, cirógat, nemcsak megfigyel,
de átszerkeszti, mit mikor tehetsz,
a digitális lelkiismeret.

Elvándorolnál? Innen nincs hova.
Marad a belső emigráció,
a felcsévélhetetlen visszaút,
amelyen minden éjjel végigmégy
a pázsitig, a kőig, véredig,
s a nappal elfelejtett mondatok
megint a szádon, most is kérdezik,
hogy mit vétettél, mikor és kinek,
de válasz nincsen, várod tétlenül,
hogy fentről ferdén szúrja át a fény
a szívedet. S hogy végre juss haza.



< >



Naspä na obsah | Spä na hlavné menu