Szokolay Zoltán versei


Prejs na obsah

Hlavné menu:


Csomagolás közben

RÉGI VERSEKBŐL


ÚT


(Annak az ősz férfinak, P.J.-nek,
aki egyszer tüzet kért tőlem, húszéves fiútól,
a Hajós utca sarkán, 1976-ban.
Megköszönte és ott állt,
mozdulatlan parazsával világítva az éjben,
azután is, hogy az Operán túlról visszanéztem.)



Közömbös adat, meddig jutunk
a keskeny ösvényen, a forrást
emlegetve, mit soha el nem érünk.

Alkonyattól parányi ékkő világít,
de nem a lépteink vigyázza,
csak a kétségbeeséstől ment meg.

Mint delejes testek, gurulunk aztán
visszafelé, ég iránt késve ránduló
szomjúhozással, végre ártatlanul.



ÉGI KÁNTOR

Fenn ül már az égi kántor.
Zúzos, jeges glóriája
rácsúszik a homlokára,
keze billentyűkön táncol,
lába ráfagy a pedálra,
de lelkében öröm lángol,
azzal tekint utoljára
ránk, az itthagyott világra,
télből tavaszt így varázsol,
angyalt, ó, a kisleányból
és bűnbánót a vagányból,
ahogy Isten prédikálja,
úgy zendít rá a zsoltárra,
szivárványon orgonálja
azt, hogy itt élsz, nem akárhol,
elvágyódnod mindhiába,
innen soha nem szökhetsz meg,
itt hűségnek, szeretetnek
nincs kottája, nincs szabálya,
csak ahogy az ember érzi,
csak ahogy a szív diktálja:
Illés Lajos égi kántort
Magyarország visszavárja.



CSEMŐI NÓTA

nem lapozódik a naptár
Miska magadra maradtál
rágja elárvult bütyköd
csontig a nemzeti füstköd

nem jársz hébe se hóba
földi se égi csehóba
nem vagy semmilyen ista
legfeljebb humanista

csörren a taps-szinkópa
zajlik a nagy sinkófa
állami áldumások-
nak csak a zászlai mások

vágja a néped az estráng
hagytad a verseidet ránk
sírni nevetni ha fáj
árva Ladányi Mihály


A HOLD ALATT

sírom felett kerek medál
a hold egy szép napon megáll
mondhatjátok hogy kődarab
de az lesz majd a pillanat
mely lezárt szemem nyitja meg
nyárvégi éj lesz langymeleg
és ott állsz majd te bűntelen
és felsegítsz ahogy sosem
kezedbe kapaszkodhatok
ígérem nem leszek halott
és ott állunk a hold alatt
és azt súgom: feloldalak


KÖRJÁRAT

zuhanni zuhanni tátott
szájjal karral lábbal
valami sötét hideg
szemcsés anyagban
többször megfordulva
saját tengelyem körül
aztán egy kopár hegygerincen
érni földet sértetlen
és ekkor csak ekkor
ebben az egy pillanatban
érezni azt a boldogságot
amelyért világra jönni érdemes volt
de rögtön gurulni gurulni tovább
most már test mellé szorított
végtagokkal végig a vízvájt
régen kiszáradt mederben
a völgy legmélyébe ahol vársz
és felemelsz engem
ki lábadban elakadtam
horzsolásaim számolod szánod
két tenyered közé véve ringatsz
vétségeimről szót sem ejtesz
már súlytalan vagyok semmim se fáj
nevem se tudom
és visszaröpítesz a magasba
hunyorogsz utánam mosolyogva
és kezdődik minden előlről
a zuhanással


KONTRASZT

A folyosó fehér fala, amelyen hajnali kettőkor meglátom árnyad,
békét kínál és némaságot. Időn kívüli időt. Mennék.
Maradnom kell? Szükséged van az emlékezetemre
ahhoz, hogy ne tévedj el ebben a számodra
idegen közegben? Botra támaszkodsz, hajlott a hátad.
Nem ismered a házat, megrezzensz minden neszre,
elfáradtál, de nincs hová leülj. Tíz év anyagon-
kívüliségre ítélt az Úr. Surrog a télvégi éjszaka,
mint az elszakadt filmszalag az orsón.
Gondolkodom vagy gondolkodni látszom.
Magam számára töprengőnek tűnök,
holott csak a látszattal fennhéjázom: írok,
azt írom: egyetlen szó sincs a monitor mezején.
Pörgeti az órákat a pillanat: közelebb jössz kíváncsian,
félrelibbented arcom, lássad, sírok-e,
amikor súgod, Anya, hogy megbocsátasz.


FÉL HÁROM, FÉL NÉGY

Kevés elég már,
egyre kevesebb.
Por és forró víz,
üres levesek.

Álom helyett csak
órajel cikáz.
Fél három, fél négy.
Csontváz, csigaház.

Ablak pislákol.
Hinni semmiben.
Mindig hamisan
hangzott az igen.

Levegőt kérve
rándul, kiszakad
arcból magyar szó.
Ütnek, védd magad.

Törés, szilánkok,
ikszek, vonalak.
Égen átvérzett
seb már csak a Nap.


TÉRERŐ

Lábbal előre kivittek a létből, ünnepi pompát
nem mutatott az a perc, csak a szél rángatta a fákat,
csattogtatta az erkély korlátjára kitűzött
nemzeti zászlót, mentem utánad, apám, s menekülnék
át oda hozzád most is, csengetsz, hallom a hívást,
hallom s nem vehetem fel, ez úgysem lenne reális,
senki se bízhat az isteni rendszer térerejében,
mégis honnan hívsz most, halló, mennyi idő telt,
nap süt, csattog a zászló, megszakadok, lemerültem.


AZ AJÁNDÉK

az ajándék becsomagolva
fényes festett fadobozban érkezik
földről az ember - szól az ének
amikor csengetnek neked

mellé guggolsz kibontod
az arcod ősöreg a lelked gyermeki
emeled öleled megpuszilod
édes kicsi istenbaba

aztán már csak a sajgó űr
s a panaszra görbülő ajak
nem tudom újraindítani
nem hagytatok benne életet

elmerevült végtagokkal holtan
repül ez is a többi közé
és becsapott isten ott ülsz csalódottan
szemed sarkában galaktikányi könny


FELJEGYZÉS A PARTON

időhullámok
sok külön végtelenbe
sodorják lelkünk

emlékeinkért
messziről kell tempóznunk
de visszatérünk

megismerjük majd
a tenger biztonságát
a ritmusáról


Naspä na obsah | Spä na hlavné menu