Szokolay Zoltán versei


Prejs na obsah

Hlavné menu:


Bottal a fövenyre

BOTTAL A FÖVENYRE


(Látja, akinek)


Mintha tudnám, hol vagy.
Mintha hozzád, ahogy ponthoz egy másik pontot,
viszonyíthatnám magamat,
s a kettő közti út segítségével,
azzal az egyszerű vonallal
megtalálnálak, meghatározhatnálak,
köréd tekerhetném, befonnálak vele,
foglyul ejtenélek, így lenne számomra
bizonyos, hogy élsz.
Az én utam teremtene meg.
Az engem tehozzád vezető.
Csakhogy ez lehetetlen, mert
minden pont, amelyről tudomást szerzek, az
(meg kell értenem, fel kell fognom,
be kell ismernem, ha fogcsikorgatva is)
nem te vagy, hanem valami más.

**

Tisztíts meg az evilág szennyétől,
illessz át egy másik jelrendszerbe,
hogy fényforrás lehessen végre bennem,
ami velem a Teremtő szándéka volt.

**

Ma hajnalban értettem meg a parancsot:
két konténerbe kell összehordanom
életem eseményeit,
egyikbe, amit Veled együtt,
másikba, amit Nélküled éltem át.
Ott voltál, nem voltál, válogathatom.
Lüktet az ér a halántékomon,
s minden forduló után
végigfut fölötte egy verejtékcsepp.
Az egyik konténer megtelik,
a másik üresen marad.

**

Az első sírás? Már az is bűn volt?
Két kiló 42 deka evilági
anyagba zárva kellett várni,
hogy megszólaljak, tiltott, titkolt
génüzenet, az összhang vágya,
ahogy az esendő világon
suhamlik át, időn az álom,
először, egyszer, utoljára.

Négy évvel később nagybetűket
vezényeltem papírmezőre,
vonalak közé kényszerülve
kanyarogtak, oldalra dűltek,
de masíroztak hadra fogva,
szavakká, verssé szervezetten,
nem hiányzott egy ékezet sem,
büszke voltam a rigmusomra.

Társaim: csigák, békák, pókok,
barackfák, málnabokrok tudták,
hogy ott a kertben nincs hazugság,
a Természet velem is boldog,
Isten segít, bár meg se szólal,
de amit írok, elolvassa,
és estelente telirakja
lelkemet különféle jókkal.

**

"Hogy mire j
ókkal, majd megválik,
Mire a h
ó gyapja lemállik,
Új tavaszig, vagy a halálig."

"Tal
án eltűnök hirtelen,
ak
ár az erdőben a vadnyom."

"Ha meghalok majd, m
élyre ássatok"

"Vak szemg
ödör. Halott sirály."

A nyolcéves kisfiú gyakran hallotta ezeket a verssorokat.
Legtöbbjét kívülről tudta. Koradélután, de olykor már reggel
elkezdte várni az esti versolvasás szertartását, azt a tíz percet,
amikor csak a csíptetős kislámpa világít az ágya fölött.
A fiú választhatta ki a költő bácsi könyvét,
édesanyja pedig a verset, amit együtt olvastak-mondtak el.
Kosztolányi Dezső, Tóth Árpád, Juhász Gyula, Dsida Jenő,
Szabó Lőrinc, Áprily Lajos, s a polcról megelevenedő többi poéta
mindennapos vendég volt magányos estéiken 1963-64-ben.

A nyolcéves kisfiú egy szeptemberi szerdán végül
lassú mozdulattal az édesanyja kezéhez ért
és így szólt, nem kérdezve, hanem határozottan, elszántan,
kijelentő módban, komolyan:
- Anyu, ha megígérem, hogy én is költő leszek,
akkor Te többé nem fogsz sírni. És én most megígérem.
- Én is megígérem - válaszolta az édesanya.

Ettől fogva költőnek álmodta gyermekét.
Minden tavasszal megvette a Szép Versek antológiát.
Bolyongtak ujjai a költők fekete-fehér portréfotói között,
az ábécé-sorrend szerint megfelelő helyre odaképzelte a fiát,
később már kereste is, az SZ betűnél, de soha nem találta.
Utolsó esztendőiben meg se vette a könyvet,
csak elbicegett a boltba, ott lapozta át.
Ez a bottal megtett út volt számára a Költészet Napja.
Így halt meg, 35 hiábavaló keresés után, 1999-ben.

2014-et írunk, az ígéretem 50 éves.
Hogy nem tudtam teljesíteni,
bocsásd meg nekem, Édesanyám!

**

Zárt láncban jönnek, körbefognak
művészek, tisztek, felvigyázók,
fegyelmezetten kegyelmeznek,
nekik ez nem más, hadgyakorlat,
géphangon szólnak, kommandósok,
hogy bűnöm a hiúság, a hübrisz,
a hagyomány, az anyanyelv, a hűség,
az összes mérce, szabály, összhangzattan,
tilalmas minden aranymetszés,
a szó, a vers, a dallam és a ritmus.
Amint meglátom, bűn maga a cél is.
Halálos bűn, már eldöntötték régen,
amit csak én, csak én követtem el.

Körülállnak, szélesen mosolyognak,
mint fehéren izzó tűzkarika,
egy ütemre villog hibátlan fogsoruk.

Oda kell adni engedelmesen mindent,
minden sort, még a könyvcímeket is,
arra magukat érdemesebbnek tartó,
türelmetlen kortársaimnak, zokszó nélkül.

Látsz, aki látsz, elbitangoltam ettől az elvtől,
szembeszegültem már megszületésemkor,
s azóta minden lélegzetvételemmel
védtem a magamét, a magam egyszeri
magyari életét, szavaim, amíg éltem.

**

Félévszázadon át hiába írtam verseket,
ezen a kolónián, ahol megszülettem,
soha nem számítottam költőnek,
s amikor fájlalni kezdtem ezt,
szabad prédája lettem néhány szabad polgár
sistergő, fullasztó gyűlöletének.
- Ez él még? - kérdezték röhögve.
- Izzad a tenyere! - fokozta nérófejű szenátoruk.
Végül kiszöktem a világvárosból,
gyalogösvényt tapostam a senkiföldjén,
vadvirágok édes illatában megpihenve
hazátlanként is életben tartottam magam
engedély nélkül, hosszú ideig.
Mondogattam a verseket, a magam örömére.
Szerencsém, hogy hollétemről nem volt már tudomásuk.

**

Először grafitceruzával,
pálcikaember fölé felhőt.
Másodszor kék tintába mártott
tollal pöttyöt a sors szélére.
Harmadszor kamaszkéz vezette
golyóstollal az ipszilon kanyarját.
Negyedszer írógép kopogja.
Ötödször is a gép kopogja.
Hatodszor billentyű-vezeklést.
Hetedszer érintőképernyőn
táncolva most az ujjaimmal.
Utoljára csak gondolatban.
Holnap már úgy sem, senkinek.
Küldik a tengert, hogy eltörölje
az összes eddigi jelet.

**

Itt az ideje, mély levegő, most kell mondanom,
ugyanazokkal a lassú, megfontolt, komoly szavakkal,
ahogyan 1964. szeptember 9-én az édesanyámnak
ígértem azt, hogy költő leszek.

Tarts bár hivalkodónak, tudtodra kell adnom,
hogy jámbor voltam, szelíden igyekeztem élni.

Tarts bár megátalkodottnak, tudtodra kell adnom,
nem bántam meg, hogy ragaszkodtam a kislányomhoz
minden áron. Még meg sem született akkor,
amikor alkut kellett kötnöm érte,
s maholnap harminc éves lesz.

Tarts bár konoknak, tudtodra kell adnom,
hogy nem tudok megbocsátani azoknak,
akik a verseimet meggyilkolták,
nem haragszom rájuk, de elkerülöm őket,
így Cs.G.-t is, aki a Jelenkorból irtotta ki egyiket,
közvetlenül a megjelenés előtt.

Tarts bár együgyűnek, nem gyűlölöm azokat,
akik elvették tőlem az életem célját.

Tarts bár elvetemültnek, tudtodra kell adnom,
hogy volt bennem bosszúvágy,
különösen azokkal szemben, akik megvertek,
Dunaföldváron szétrúgták az arcom,
de amikor - másfél évtized múltán - cselekedhettem
volna ellenük, megállt a kezem a levegőben.

Tarts bár ostobának, de tudtodra kell adnom,
sok időbe tellett, mire megértettem,
hogy a rendszer zárt,
a rendszerbe nem lehet beavatkoznia senkinek,
kivéve azoknak, akik működtetik.

Most kell mondanom:
hiszem, hogy nem tartozol közéjük,
bízom benned, ahogyan halandó
a teremtetlen létező jószándékában bízhat.

**

Amint az írva van: a halálos bűnhöz
teljes tudatosság és meggondolt beleegyezés vezet.
Alkalmatlan voltam erre.
Tudtam? Nem tudtam? - csak így utólag mérlegelhetem.
Mit kellett volna tudnom vagy nem tudnom?
Hogy amit Napnak neveznek, az a Hold?
Amit bővizű folyónak, az kősivatag?
Amit Istennek, az a Sátán?
Hogy az egyik zsarnok kegyes filantróp, bőkezű adakozó,
a másik kegyetlen diktátor, mindent elvesz, behabzsol.
Aztán posztot cserélnek, ahogy a taktika kívánja,
hátha a másik szélen jobban bejönnek ugyanazok a cselek.

Visszatekinteni érzéki csalódás:
mindössze két szín észlelhető, éles kontúrokkal.
Árnyalat, áttűnés, összemosódás, egybefolyás megszűnt,
az idő hömpölygésével szembefordulva
nem homályosulhat el a látás,
de nagyfelbontású, részletes képet se vetíthet,
értelmezni csak azokat az ellentétes pólusokat kell,
innen csak azokat szabad, csak azokat lehet,
amelyek valójában soha nem léteztek.
Terméskő halmokat büszke bástyák romjaiként.
Gyilkost és áldozatot így kénytelen
azonos rangra emelni a történetírás.
Várakozni kell a kórházi folyosón, szürke köntösben,
hic et nunc, örökké itt és most készültségben állva és fázva,
kezemben egy átázott papírpohárral.

Érdekek, kapcsolatok, ellentmondásos adatok
sűrű szövevényében keresték a maguk útját
akkor is, most is az emberek. S lelték, ahogy lelték,
ítélték, büntették, bűnhődtették egymást hetedíziglen.
Középkort újabb középkor, újjászületést halál és
újabb újjászületés követ. Illúzió, hogy az elődök rovására,
nemzedékről nemzedékre tökéletesedhetünk.
Discursus de summo bono - ezt a párbeszédet
Isten szolgája, Szenci Molnár Albert
önmagával folytatja évszázadok óta.
Kezdetben ebből a téridőből,
később, mindmáig a köztes létből,
de önmagával, mindig csak önmagával.
Hányan ismerték fel az én ifjúságom idején, hogy mi a jó?
Kevesebben, mint manapság?
Többen? Éppen annyian?

A színlelt tudatlanság növeli a bűn szándékosságát.
Színlelem-e most, amikor verset írok róla?
Színlelem-e, hogy nem kezdettől fogva tudtam, amit most tudok?
Színlelem-e, hogy már tudom, hogy tudnom kellett volna?

"Tudni a nem tud
ást, ez a legbölcsebb." (Lao-ce: Tao Te King)

Lélegzem, tehát senki nem rótt ki rám halálbüntetést.
Avagy ha rótt is, nem hajtatta végre.
Élve felejtett. Zöld szálat két kő közti résben.
Megbénított, száműzött, kirekesztett, de nem öletett meg.
Ez volt a legsúlyosabb: életfogytiglan
kínozva, de tudatomat átszőve az ártatlanság illúziójával.
Ítéleti bizonyosság keserédes harmóniája
csak végül az utolsó füstaroma.
Lélekszem. Látok.
Magammal kell elszámolnom mindent,
ezen a zárt tárgyaláson, egyedül.

**

Ingatag fahíd a strindbergi tengerpartról
átindul egy ismeretlen kontinensre,
soha senki nem jött vissza rajta,
mégis rá kell lépnem magabiztosan.
Sűrű, lomha köd hullámzik, homogén anyag.
Abban kell értelmeznem tért, időt, Istent és életemet.
Azon a hídon kell elérnem a Szigetet, tenyered völgyét,
ágyamat. Nincs mód arra, hogy itt maradjak.
Nem ijeszthet el, hogy csak az első néhány lépést látom.

**

És jó volt… kezdeném sorolni.
Égzengés figyelmeztet, szerénységre int.
Kitartok: volt jó is. Volt, igen, nem tagadhatom.
Az nem lehet, hogy… Lehet. Már nincs több alkalom.

Üvegesre pirított hagyma, marhalábszár-kockák, egy korty vörösbor,
szőlőlugas, fenyőerdő, Szent Anna tó, fehér templomban zengő
kászoni férfizsoltár, fiókáit kereső feketerigópár, tojásos nokedli friss
fejessalátával, repülés a Pamír felett, a hórihorgas középcsatár által
visszafejelt labda, ahogy pontosan lábra jön és kapásból
bevágom a felső sarokba, forró lángos hajnalban a piacon,
Vivaldi, Mozart, Szilágyi Domokos, harangok, jóillatú tiszta ágynemű,
pattogó hasábok a kandallóban, tízezer könyv a polcokon,
a délutáni mélabúban elbóbiskoló, finom eleganciájú sakkfigurák,
hangosan olvasott versek órákon át, egy kő Tádzsikisztánból,
Rúdaki nyughelyéről, egy kő a Kaukázusból, ahol Lermontovot
megölték, egy lyukas kavics Prágából, ahogy ígértem, Neked,
levélcédulák női kézírással, elkapkodott üzenetek, s ahogy ingatod
fejed: ugyan, Kedvesem, ezek csak tárgyak, nem vihetjük magunkkal,
sose lesz vége a listának, teljességre hiába törekszik
az ember, inkább csak az ölelésekre emlékezzünk,
a legszebbeket lassítva, végtelenítve vetíti
újra meg újra az emlékezet.

**

Eljátszom egymagamban, hogy itt vagy, mintha
elébem jöttél volna. Arcom előtt az arcod, egészen közel.
Tudod-e, mondom, hány évet, évtizedet kell
gyorsan elmesélnünk egymásnak,
gyere, mutatom, térjünk be ebbe a határszéli
gyorsvétkezdébe, jól esne most egy bögre forró - - -
közbevágsz, majd odaát mindent, siessünk, sötétedik.

**

Minden korszak csapdája más, de mindegyikben
förtelmes kínok közt pusztulnak el,
akikre - jámbor gyanútlanokra - rácsapódott.
Körülállják, gúnyolják kortársaik, ha rátalálnak.
Elkerülik, megvetik utódaik, ha arra járnak.

Csak azt kaptam, amit nem érdemeltem.
Amit kiérdemeltem volna, nem kaptam meg.
Most visszaadnék mindent, ami nekem jutott.
Akiknek vétettem, tovább már ne gyűlöljenek.
Hasztalan sóvárgásaim szavakba foglalható
tartalmát ma reggel kiejtem fejemből.
Nevek, arcélek, mosolyok, térképrészletek.
Megtisztítom a vágyaktól a lelkem.
A piaci alapon kínált kiengesztelődést visszautasítom.
Nálam hitványabb halandóktól nem kérek kegyelmet.
Hitványabb mind, aki feltételeket támasztva osztaná kegyét.
Nem állok szolgálatába senkinek. Akkor sem álltam.
Most sem. Még így utólag sem. Semmiért. Soha.

**

"Magát, Szokolay, kötél általi halálra kellett volna ítélni" - írja valaki
privát üzenetben, feltehetőleg álnéven, az úgynevezett társasági oldalon.
Így társalog velem. Sőt társalkodik. Nem ítél, csak írja, hogy "kellett volna".
Szemrehányást tesz egy meg sem határozott hatalomnak.
Az emberiségnek, a mindenkorinak. S egy országnak is
azon belül, az ő országának, mely aligha enyém.
Örömet okoz neki az apró részlet, hogy benntartom
mélyen a levegőt, mosolygok, életjeleket adok,
különben nem lenne kinek írnia erről a hiányérzetéről.

**

"Igen, a r
észletek…
P
éldául hogy
a Haz
ának pedig hazudnod nem szabad
s hogy a Haza sem hazudhat ten
éked.
Micsoda fontos r
észlet:
e k
ét utóbbi micsoda fontos Részlet!"
(Simonyi Imre)

Ahogy Gyulán, a Százévesben, 1988-ban,
félregombolt zakóban, mint egy hirtelen eljegyzésen,
vagy tegnap, 2014-ben
(a részletekre sohasem emlékszem)
valakinek a szelleméhez szólva végre
elkezdődött a kérdések özönlése:
hol a Haza? mi a Haza?
kiknek Hazája ez vagy az?
és kiké sohse ugyanaz?
ki dönti el, kinek volt igaza?

és ha már az ítélkezőkről szavunk támadt:
hazudhatunk-e a gazember hazájának?
mert hiszen hazának tekint valamit ő is,
ha többet nem, egy parkot, egy láncon lengő hintát,
egy juhakolt, egy személyvonat koszos padlatát,
egy parlamenti frakciót legalább,
miközben menti vagy árulja a hazát,
és egyáltalán: tehet-e arról az a
bármily kicsinyke, mégis nagy H-val írandó Haza,
hogy gazember az egyik tulajdonosa?

**

Hazám-e az, szerethető-e,
amelyik megver, összerugdos?
vagy az hazám, ki reggel ott talál
és véres arcom lemosni átvezet
az ároktól az úton át egy kúthoz?

Hazám-e az, szeretnem kell-e,
amelyik fenyeget, zsarol,
idegen zsoldosnak nevez,
és vérrel, szarral összemaszatol?

Hazám-e ez? Adatbázisba gyűjti
minden szavamat, mozdulatomat.
S van-e itt haza m
ég, igen, itt lenn,
a pincében, a dohos dobozok alatt?

A hazát soha nem törvények alkotják,
nem intézmények, nem folyók, nem hegyek.
A haza nem mélység, nem magasság,
de anyanyelv és cselekedetek.

Hazám volt az a kamionsofőr,
aki csak felvett, hazavitt,
nem kérdezte, hol voltam, mi történt,
kik vertek össze, vétkem mi lehet.

Hazám kórházi szobatársam,
aki segített felülni az ágyon
és számhoz emelte a kanál levest.

Hazám volt mind, aki nem követelte,
hogy hulljak térdre bűnbocsánatért,
és hazám mind, aki ennél a verssornál
megáll, "Zoltán" - ennyit súg,
és olvas tovább, s én tudom, hogy megért.

S a hazám voltál, e téridő túlvégén,
párnámtól mérhetetlen távol,
a hazám voltál esténként Te is,
testetlen társam, messze és közel,
eltűnt a nincs, a nem lesz, nem lehet,
ha kulcsolt kezemen éreztem kezed,
és minden tettem, vágyam elmondhattam,
mert csak én tudtam azt a titkos számod,
mely ingyen hívható volt bármely pillanatban,
s akihez - ezzel! - hűséges maradtam.

**

Már kora reggel kiülök a tornácra,
lássam árnyékom átváltozásait.
Asztal fölé görnyed, mintha írna,
kiegyenesedik, feláll, függetleníti
magát a testemtől, én maradok,
maradok, maradok, amíg ő
sétál a kertben, keresi a helyét,
odahajol egy-egy paprikapalántához,
megnézi, tovarebben, nem érinti a földet,
méltósággal, lassan száll fölötte.
Estére visszatér hozzám, nem aggódom.
Lába mellett egy kutya árnya.

Az idő múlását térbeli változásokkal mérjük.
Kijelölünk két pontot, ami között lennie kell egy útnak,
hogy azt az utat valami mindig megtehesse.
A homok lassan pereg át a szűk nyíláson,
az árnyék komótosan körbejárja a bot testét,
a rezgés száll, részecskétől részecskének átadódik,
mint stadionban a hullámzás, ollé, felmorajlunk,
azt hisszük, hang, azt hisszük, fény,
azt hisszük, élet,
holott csak játszik velünk valaki.

Rendezgethetjük bárhogyan, amit cselekedtünk,
átcipelhetjük ide vagy oda, felcímkézhetjük utólag
jónak-rossznak minden döntésünket, azok csak a mi
szánalmas, múlandó tárolóedényeink,
nem kíváncsi rájuk senki más.
Ott voltál minden pillanatomban, nem tagadhatod.

Deszkára festett vagy kőbe vésett számok
csupán az önkényes viszonyítás közismert jelei,
kriksz-kraksz, törődjünk bele, hogy semmiféle
releváns tapasztalatot nem üzennek,
a világ meghatározó tulajdonságaiba nem tartoznak,
egyedi azonosítónak is esetlegesek, pontatlanok.
1956 -
oooo
Legyen szíves, töltse ki,
ismeretlen olvasó, Önre bízom!
Egyelőre csak ide, a fövenyre írja.
Botomat nyújtom, vegye át, nincs egyebem.

**

Hangtalan párbeszéd, anyagon túli messziről.

- És az a jelöletlen férfi a szalagon,
hasán néhány hetes műtéti hegekkel,
kinek a hirtelen választása volt, kollégák?
Nézzétek, milyen dacos maradni akarással
kuporog benne még a lélek!
Lehet, hogy költő? Vegyétek le,
tegyétek vissza a lakatlan, romos
világítótorony mellé, ahol összecsuklott;
holnap talpra áll, elindul,
átkel azon az óceánon,
talán még vízen járni is tud!

- Hagyd csak, hadd hulljon, vigye a szalag,
nem volt különb ez sem a többinél!

- És ha mégis? Jótállok érte, állítsátok meg!

Nincs több jel.
Adásszünet.
A vers itt megszakad.
Ott a bot, írjátok tovább!


(Honvéd Kórház, 2014. május, Fülöpszállás, 2014. június)


< >


Naspä na obsah | Spä na hlavné menu