Szokolay Zoltán versei


Prejs na obsah

Hlavné menu:


Andrej Voznyeszenszkij

MŰFORDÍTÁSOKBÓL


NEKED

József Attila motívumaira


Én úgy szeretlek, amikor
a vállad, hangod, hátad íve
magával ránt, s a Mindenségbe
mint vízesés, röpít, sodor!

Őrzöm sorsod, félelmeid,
tartalmaidban ott bolyongok.
Vérköreid, akár a bokrok,
hallatják titkos neszeik.

Nyugodjék meg sajgó öled,
s méhed gyümölcse legyen áldott,
Te egyetlen, kit milliárdok
közül is kiszemeltelek!

Susogva, keccsel lengenek
lombos tüdődnek szép cserjéi,
s hallhatom szerveidet élni,
mert szent és tiszta mindened.

Azért születtem, úgy lehet,
hogy a poháron egyik reggel
kezed a finom erezettel
én lássam meg, ha földereng.


SÍRJEL

Viszockijt teljes erőből
verjétek bele végre
posztamens nélkül
az orosz égbe!

Márványtalanul csavarognak
útjain e hazának
rekedt emlékművei
Vologyának.


TÁRS

Alagutat ástunk egymás irányába.
Ismerős volt már a keze moccanása.

De ki balra tért el, ki meg jobbra tévedt,
Szerelem szédített, vagy a sok dícséret.

Vonatok robognak fölöttünk sötéten.
Tompák a csapások a keserves mélyben.

Sós verejték ömlik homlokunkról szánkba.
Alagutat ásunk... más és más irányba!

Két vakvágat végén találnak majd szépen
két fehér csontvázat, csákánnyal a kézben.


REGGEL

Gazdaggá tetted házikónkat!
Padlásunkon, tetőnk alatt
aranyharisnyás combok voltak
a porlepett fénysugarak.


ÁLOM

Azt álmodtam: a gyalogút
középen szelte át a rétet,
s kezdődött épp a háború,
amelyben elhull minden élet.

A folyóparton mentem én,
egy vadkacsával egy irányba.
Szerelem partján jártam épp.
Fülemben lombok jajgatása.

S a kis folyó zokogva szállt,
s egy vonyítás kélt, torka-vesztvén,
évszázadunk agonizált
beszegzett ablakok keresztjén.

És álltak Ingék, Usztyinák
a városokban, majorokban,
szívta sorsuk a pusztaság,
mint vámpír, megátalkodottan.

Mélységből kiáltott a hal:
"Porontyaimmal töltöd szákod,
de mi lesz utódainkkal,
ha kihalnak az áramlások?"

Megnéztem minden kék fenyőt,
ábrázatuk utolsó rendjét,
akár a gyilkos, mielőtt
lemészárolná kiszemeltjét.

Orosz erdők álltak elém,
alig moccanva, türelemmel.
Úgy álltak szemem mezején,
miként sortűz előtt az ember.

Tölgyek nézték a napnyugtát.
Szebbet talán sosem formálna
Michelangelo, Pheidiász.
Ám ezt többé senki se látja.

"Térj meg, ember, te bandita" -
kiáltották, akik még éltek.
Az atomrobbanás miatt
az élet menten semmivé lesz.

"Térj meg, te túlfejlett majom,
hóhéra vadnak és madárnak,
nehogy, ha van rá alkalom,
a bölcs Természetet kivágjad."

S már Téged sem találtalak
sehol az abszurd messzeségben,
és nem találtam magamat,
míg éltem, bárhogy keresgéltem.

Megértettem, nincs többé nyár
és nem kezdődik új évszázad,
a mi időnk végleg lejár,
mint egy elcsukló magyarázat.

Kopasz dióvá lett a Föld.
Az egek arról énekeltek:
"Féreg ember, egy bolygót ölt,
zabált meg mohó tested-lelked!"

... Azt álmodtam, hogy jártam ott,
honnét Földünk repíthető szét,
úgy reszkettek a kapcsolók,
akár pokoli csengettyűcskék.

Nem volt már onnan visszaút.
Beléptem mindenre elszántan -
s a táblából a fogantyút
vezetékestül kicibáltam!



< >


Andrej Voznyeszenszkij
orosz költő, prózaíró, festőművész
(1933. május 12 - 2010. június 1.)


Naspä na obsah | Spä na hlavné menu