Szokolay Zoltán versei


Prejs na obsah

Hlavné menu:


A ciherésben

A CIHERÉSBEN

(Szilágyi Domokossal)


Meddig kell várnom még itt ébren?
Mappákba gyűjtve minden vétkem,
szavak zuhognak, hiszen bőven
termett belőlük téridőmben,
s azon is elgondolkozom,
hogy van vagy nincs a Higgs-bozon,
melyből az Isten lényegére
következtetni tudna végre,
kinek kezdettől az a dolga,
de csak mímeli, hanyagolja,
mint irgalmát a poroszló nép,
nehogy a titok kitudódjék,
nehogy a sátán megneszelje;
torkomba hulltál, égi pernye,
belém sodort a pokol füstje,
bár sosem vágytam én ezüstre,
láttam, ahogy a törvény égett,
de sem kegydíj, sem hírnév végett
nem változtattam soha pályát,
borkút vizének savanykáját
szerettem inkább, földi másod;
elsötétülnek látomások,
elakadnak a szavak végül,
fogy a levegő, belekékül
minden sorom a könyvtárakban,
vizslatják, metszik, mi van abban,
kinek használt és kinek ártott,
szememmel játszva billiárdot,
kiröhögnek az igen bátrak,
terpeszben fölöttem megállnak,
konspirálnak, dekonspirálnak,
ahogy érdekük épp kívánja,
szorítják körmömet lilára,
véraláfutás feketéllik,
hívásaimat mind bemérik,
gondolataim ők gondolják,
övék a hatalom, az ország,
ők fojtogatnak, nem a szégyen,
hagytam: amint volt, akképp légyen,
pontosan, miképp mindahányan
ezerkilencszázvalahányban,
gyertya nélkül a vaksötétben,
álltunk az utcán sorba szépen,
pár deka remény hátha jut még,
forgott fölöttünk tébolyult ég,
igéim - vérem szólva szórtam,
nem kérdeztek, csak válaszoltam,
azóta magamon tűnődve
fekszem, nem várva más üdvökre,
korhadt fatörzs a ciherésben,
álomsóváran, szótlan, ébren,
várva, akitől nem rettegtem,
aki sosem volt ismeretlen,
megtalál végül, eljön újra,
hozzám hajol, kétkedve súgja:
életem megbocsáthatatlan?
S nem bánom majd, hogy itt maradtam.


< >


Naspä na obsah | Spä na hlavné menu