Szokolay Zoltán versei


Prejs na obsah

Hlavné menu:


1980-1986

RÉGI VERSEKBŐL


SANZON A BIZALOMRÓL

Azt mondd el, állt-e valaki
a kő-ütötte résben,
alig lehessen hallani,
suttogva mondd, de értsem.

Nem tudom, állt-e valaki
a kő-ütötte résben,
ezért hát kezdd el vallani:
talán, tulajdonképpen.

Azért csak kezdj el játszani,
hintázgassunk eképpen,
lássuk meg, állt-e valaki
a kő-ütötte résben.

Mert mégis ott állt valaki
a kő-ütötte résben,
úgy próbált kőnek látszani,
hogy réssé vált egészen.


INDULÓ

most a síkból át a térbe
most miként ha mostohát
vidd a tested más vidékre
énekelni nincs tovább

egy osztást még! meg se botlott
betongödörbe zuhant
érthetetlen talpig-foglyok
adieu monsieur adjudant

világoskék szalag bomlik
orsócsontról lepereg
egy körig még! semmi pontig!
bonthatatlan levelek

naptár csördül fogsor csattan
valaki más szavait
énekeljük zárt etapban
adieu aki hazavitt

monsieur étoilé dumája
jól megfontolt rothadás
napnyugtáink színe álca
sír a horgász: volt kapás

volt egy sáppadó szerelmed
krétás kézzel fogtad őt
konyhájában tészta dermedt
forró lében krumpli főtt

most a térből át magadba
törjék mások tükrüket
széttágítva már szabadra
s kong az üres szájüreg


FORGÓSZÍNPAD

tegnap életem koradélutánján amikor
összetorlódtak a téren és tülköltek egymásra
a türelmetlen történelmek
már végleg nem voltam hasonlatos a pórázon vezetett
voltaképp szabadnak is tekinthető piros palotapincsihez

és tél volt általában délelőtt
korán zsírosodott a haj nyűgösen ébredtek a szeretők
furcsa passziánszokat játszottak fogalmainkkal
egész életmódunk ott lebegett
valahol a nyilvánvaló ritmusok között

ott erőszakoskodott az estihírlapárus
mégis csak egy fekete forróvizet rendeltem
én a megrögzött táppénzcsaló
együgyű kopogások támasztották
mindhárom oldalról gyanakvásomat

lehet hogy ez a sztaniolborítású basszusgitár
most mégis eltűnik a téglaporban
mert a bizonyos nemzedékből sajnos
nincs aki fátyolos hangon megátkozná
az 56 szülötteit megalázó eleven időt

voltak színésznők akiket megkívántam
szégyellve bevallom voltak itt tornászlányok is
mégis ahogyan örvénylett a válság
akként ingereltem nevetésre
egyetlen látszólag önmagam

senkinek sincs érvényes szava
ez ellen a tétova gesztus ellen
papírrepülőket osztok a tévelygőknek
kilép a kirakatból tükörképem
csuklóját fogom és 90-ig számolok

a szomszéd asztalnál az isten konyakozik
persze ha van persze ha kénytelen
számláim goromba postásává átlényegülni
nem messze innen nyit egy templom
kamaszkorom keresem a romok között

stilizált koponyahalmok közt visz az út
szállnak fölötte kötelékben ostoba fővárosi gőgök
kétoldalt sárgán-pirosan lobognak a fák
és zúg a büszke centrifúga
hullanak hírhedt röplapok


KÁVÉZÓ LÁNY AZ ÁLLOMÁSON

Lám csak, mégsem buktál mozdony alá, te törékeny,
most szabadulsz meg végleg fényes jelmezeidtől,
alvó sínek mentén sétál föl-le a rendőr,
csészék szélén koccannak szép kiskanalacskák,
szürkül az arcod, várja lekésett csatlakozását,
zárva a pénztár, nyitva a táskád, nyitva a tested.

Itt vagy, mégsem buktál mozdony alá, kavaroghat
lelked a züllött Isten szájöblében unottan,
íme a hűség, fönn hunyorognak az égen az élők,
fönn szökdécsel a másodpercmutató a nagyórán,
hallod, kedves, most koccannak kőhöz a csészék,
most koppan majd vétlen talpfán tenkoponyád is.


PERON

Ülsz a padon, beismered a tested.
Pedig csak épp annyira vagy itt (időben) bizonyítható,
mint a rácsozat, amely az ésszel bérbevett világ
celláit egymástól vertikálisan elválasztja.

Sok a titkod. Hőmérséklet, térfogat, halmazállapot
és az a szívtáji éles fájdalom,
amelyről hajdan, barbárabb korokban,
tereket s templomokat neveztek el büszkén.

Várod a vonatot. Farkasszemet nézel a Fallal.
Kell hogy legyen egy másik bolygó,
amely hasonlít erre a bolygóra.
Különben elvesztünk. Van valahol egy másik tested.

Tetten érted, hogy itt ülsz, tehát beismered.
Bűntudatot érzel, mint az Isten
anyaggá süllyedésének pillanatában. Szól a hangszóró,
torlódik a TÖMEG: kell egy test, amely itt marad helyetted.


KÜLÖNNEMŰEK

elárvultak fogalmaink
szánk szélén halál-lepedék
csak nézzük egymást majd amint
türelmünk felragyog s kiég

már legmeghittebb éjszakánk
vicsorgó alkalmazkodás
szétbontjuk egymást mint a rák
hitünk gyászoljuk mint az ács

szerpentinösvény életünk
örömtől undorig vezet
de irgalmaddal légy velünk
te túlélő emlékezet


TARANTIZMUS

Tudja, kedves MCMLXXIX kisasszony, gyáva vagyok már,
csilingelősre földíszített örökzöld családi békében
hinnem önvesztő ostobaság,
látja, ez a megszólítás is cicomásan fanyarrá (avagy
konyakszagú arc-emlékek sugdosása
szerint pókhálós finomkodóvá) kerekedett,
nem tudom, hová kellene költöznöm,
őszintén szólva: nem is érdekel;
lassan lehiggadnak utam mentén mind
a látszatra hisztérikus drótkerítések,
higgye el, hársillatú dáma, már csak egyedül
közelíthetem meg azt, aki bőrömben él,
kérdezhetné most: mire való a kés,
kérdezhetné: kit jelképez a vonatablak,
s felelhetném, hogy hízik a hold,
felelhetném, hogy hajnalonta
kimerészkedik a puszta agyból,
kilopódzik a hajhagymákig
s kacag, eufórikus gonoszsággal táncol
a mért idő, mert halni hasztalan.
Jól mondja: élnek itt ösztönös védelemben
növényi lélek-szinten emberek,
jól tudja: közéjük tartozni
fájdalommentes tüneti kezelés,
de mit kezdjek a halántékomon le-lefutó
alattomos izzadságcseppekkel,
mit kezdjek megszólíthatatlan
árnyékommal, mely mindig épp az Ön
sáppadó arcára vetül - - - -
Bizony, kissasszony, itt alszom lenn az utcán,
most oltja majd el olvasólámpáját Ön is,
csak az Aldebaran marad égve
félrecsukló fejem fölött.


TÍZ PALACK A SZIGET FELŐL

(1979)


első

még mindig hallom az ablak alatti lombot
még mindig azt hiszem otthon vagyok
veszélyes így
a szemközti erkélyhez létrát támasztottak
a sötétítő függöny zsinórja jobbra-balra leng
nem szabad figyelnem a mozdulatokra
a legtávolabbi szekrénybe
trikók gatyák közé rejtettem az órát
talán már ott is megállt
nem tudom és ez a nemtudás végre jó
ez végre gyógyír ez végre gyógyulással áltat
ez most én vagyok félremagyarázhatatlan
két ujjam közül a billentyűkre hull a hamu
önmaga ellentéteként föl nem használható

második

csak egy korty vízért indultam,
ha jól számolom, ez most
a harmadik alkonyodás
(kettőre bizonyosan emlékszem, tehát
az első vagy a második nem lehet),
csak egy korty vízért indultam,
addig vagy akkor semmi sem történt,
senki nem szólt hozzám, magam sem,
honnét hát ez az émelyítő pánik,
ez a hirtelen serkent önsajnálat,
hogy fölegyenesedvén a mosdókagylótól
rámfogja tekintetét egy hadifogoly-arc - - -
- - - vagy most tévedek, amikor
már tudom: csak a gyérülő fény,
meg a vízcseppek,
meg a száj körüli borosták
trükkje volt
és nem, sohasem, csakazértsem
(még ha sose láthattam
hadifoglyot, akkor sem)
a te hiá- ...

harmadik

kinyitom a kék füzetet,
fölnézek, becsukódik,
te az ablakpárkány valamelyik
petúniájából figyelsz,
lekattintom a lámpát,
szégyenkezem, senki sem
tudhatja meg, hogy itt vagy,
kinyitom a kék füzetet,
fölírlak, elmosódik,
te a kihúnyt villanykörte
forró wolframszálában kuncogsz,
fölkattintalak, az öngyújtóba
menekülsz, fölkattintalak,
fényképként fekszel naptáromban,
senki sem tudhatja meg,
hozzátapadtál áprilishoz,
fölkattintalak, kitéplek

negyedik

kirekesztenek titkaikból a kékreverendás
postások a sok levéltől tintaszínű egyenruhát
viselő szentek s a kilincs sem hajlik korán van
késő van nincs az ajtó mögött senki csak
egyetlen hajadszála szökik be hozzám a résen
egészen ide a csuklóm köré és barnából
vörösbe vált nyolc négyzetméter szabadság
kibontom papírjából a pengét a csokoládét fölke-
lek lefekszem korán van késő van délelőtt
tízkor már alkonyodik

ötödik

... ... ... ...
elsodródott
... ... ... ...


hatodik

legjobb ha reggel indulunk
és megyünk egész éjszaka
tegnap estére odaérünk
ingünk ujját kigomboljuk
csöngetünk kopogtatunk

legjobb ha a lépcsőházban alszunk
legjobb ha reggel indulunk
tegnapelőtt estére odaérünk
ingünk gallérját kihajtjuk
zörgetünk kiáltozunk

legjobb ha a kertkapuban alszunk


hetedik

palacsintát sütöttem volna
fiad nevét dúdoltam volna
daráltam volna mákot meg diót
küldtem volna magamat boltba
kabát nélkül a teliholdba
elcsenni minden földi jót
de csak egy hajszáladdá váltam
kihullott hajszáladdá váltam
földre fésültek ujjaid


nyolcadik

a zuhanó emberi test
két emelet közt megáll a levegőben
hogy a toronyház végre nőni kezdjen

az asztal fölött a cigarettafüst
két arc közé szorul
lepréselődik mint a beszélgetések

múltad vagy jövőd által
mozdulhat jelenem

valaki föláll
árnyéka elsötétíti
az üres mozivásznat


kilencedik

még mindig az ablak alatti lomb
mintha itt köröznének a motorkerékpárok
éhesen
szeptember kistányérba száradt sárga elsején

utolsó két levelemet egy macskának írtam
de azt a macskát elütötte az autóbusz
múlt szombaton
el is késtem miatta vasárnap a meccsről

átjött hozzám valaki piros pongyolában
de bekapcsolta a televíziót
s a filmben
valahai szerelmem új szeretője játszott

lyukas kavicsban laknak az ideák
maguk vájtak maguknak kuckót
azonosultak üregeikkel
nem látszanak

még mindig az ablak alatti lomb
de azt a macskát elütötte az autóbusz
s a filmben
nem látszanak


tizedik

Ha tény vagy is, lehetőségnek látszódj.
Mindenkit elveszítesz máskülönben.



PALACKOK A SZIGET FELŐL

(részletek egy versciklusból)

(Kardos Tiborc emlékének ajánlva,
aki énekelte-szavalta ezeket)


Szenderedj el ezen az asztallapon, condrás koponya,
szenderedj el, mert havas hegyoldal nyugszik benned,
lesiklik rajta bátran sítalpas Aphrodité,
aki aranyláncon viseli két melle közt a borsószemnyi Földet
és ágyékának szőke pihéi fölött tetoválás: ALAMOGORDO.

Agyaggal tapaszd be szemgödreid:
ökleiddel, a sűrű és mindenható nyárral,
mert együgyű szórakozás volt
hajszálvékony fonalakon mozgatni cellád belsejét
és pontosan számontartani: Csajkovszkij hegedűversenye
percenként hányszor repül neki a kék ablaküvegnek.

Szenderedj el ezen az asztallapon, mert
itt kevertek vágyaidba cukrot,
itt kenték haragod kenyérre,
itt landolnak a behavazott bőrű álnok áhitatok,
erre a deszkára lép ki holnap
tested tárt kapuján a vér.

***

Fagyott, kibelezett csirkék a hűtőpult mélyén,
állok a sorban,
zöld mancsával vállon csap a zavaros víztömeg,
amikor még platán-koromban éltem itt,
nem tudhattam,
de később sem, amikor már kentaur-koromban,
levegő habján hánykódó galambként sem,
némaságot fogadott vándorként sem,
később vakvezető kutyaként sem,
csigalépcsőn fölkapaszkodó müezzinként sem
több, csak a szavakba önthetetlen sejtés
nyüszített nyelvemet harapdálva,
s lezuhantam a kecses toronyból, hogy másnap
kövön napozó gyíkként, hetednap
szénacsűr fölött köröző
tüzessárga szemű verebészkarvalyként, majd
elborult elméjű csillagászként se tudjam,
állok a sorban, augusztusi hőség,
halkul az utcán a szirénaszó,
most kellene átszöknöm fenyőfává,
denevérré vagy fekete macskává,
még mielőtt a véres kötényű hentes
tanácstalan arcom felé fordul.

***

a félelem:
ahogy a homokkőből faragott madárka
lószőrből sodort fonálon függve
arcodnak gőgösen hátat fordít

aztán a föld amelyen ülsz
mohón kortyolja
a fölbolydult eget

aztán a sírás:
maga a tudás

mert hanyattdönt a tehetetlenség
mert átlényegíti egymásba árkaid
az előre megsejtett idő

***

te ne szólj bele
lapátold csak némán a földet
egyik halántékomból a másikba

mozdulatlan volt az abroszon a kezem
világos hogy közelebb mászott
hozzá a vérfolt

te ne szólj bele
kavargasd csak tovább
a kannányi vaníliafagylaltot

tapsoltak tisztán hallottam
nagy kört kellett leírnom
a vérfoltok vérszomjasak

***

te most hol vagy?
melyik kő repedései közt?
milyen zajban?
kik miatt? miért?

a teknősbékák mind a zöldbe bújtak
a dobpergés is elmúlt béke van
de téged mégis kiver a verejték
fehér a zászlód: vesztettél

***

talán csak mert ismeretlen címzett
halálos táviratát láttam,
talán csak ma csókoltam reményed óta mást,
talán omlatag szállodák sóhaját kívántam
huroknak éveim köré,
talán elbújdostam egy zuhatag nevű kristály
labirintusos szerkezetében,
talán féltem magamtól,
talán nem tudtam kikeverni
lepkeszárnyakból Csontváry színeit,
talán az elnöki asztalok drapériáin
végképp kialudtak a vizeskancsók,
talán megszomjaztam november
dérlepte, vékony combjai között
és arcom csak sózott kenyeret dadog,
talán téged a földbe szúrtak
emlékem jeléül és telve pórusaid
margarétával, krizantémmal,
talán fájdalmas közöm van
minden méreghez, halánték-horpadáshoz,
talán mert én ma tudom, hogy kivé leszel holnap,
mert így lesz minden, mint te, áttetszővé,
mert kő koppan kicsi ablakunkon,
mert mindig kései vendég
a maszületettek fölsírása,
talán félek, talán szomjazom,
hát bocsáss - - -

***

hallod kicsi tavasz hallod
ütik a falat a barbárok
szaporán kopognak a kalapácsok
késik a véred elbizonytalanodtál
ott áll a kapuban az osztály
tenyerükben a bizonyítvány
homlokodon az íves karmolás
ne láss
itt lapátolom a földet
keresem a szavakat
nem fogy
mindig visszaomlik
el kell jutnom párizsig
titokzatos sikátorokon át
a te torkodon át
ki kell bontsalak
fehér selymeidből
fulladok dadogok
összeharapdálom a levegőt

***

állsz veszekszel cigarettázol
azt kiáltod: gyönyörködtessen!
tessék: írok ide egy rózsakertet
most jó?

állsz sírsz gúnyosan nézel
azért könyörögsz: lelkesítsen
tessék: körülírom a zászlót
most szent?

rácstól rácsig sétálsz a fejemben
koronatanúja vagy a dadogásnak
viszem a verset a postára
öltözz

***

Nem te laktál a jajveszékelés odvában,
nem miattad csavarta ki a Kéz a gyámoltalan fűzfát.
Langyos déli szél csapkodja a kertkapukat,
most jön a kreolbőrű istennő szemére álom.

Papírból hajtogatott hadihajókat sodor a patak,
nem te fekszel a fűrészfogas fűszálak között,
nem a te homlokod felett köröznek a hollókeresztek,
hajlékuk vesztett mítoszok hajolnak izzadtan

a világot körülölelő lánctalpnyom fölé.
Kortyold nyugodtan a frissen fejt tejet,
nem téged csapkod ostorával a felfedező,
nem a te szeretőd száműzetett a hegy gyomrába.

***

gyerünk március szeretkezzünk
februártól úgyis elhidegültem
amit most mívelünk az tehát nem
nevezhető már hűtlenségnek

elbódít odaadásod
jelszó-illatú köldököd
szebb vagy mint egy álmatlan pályaudvar
homlokon csókol téged
óránként az életösztön

kedvenc hónap
folyótükörben mária
hiába vagy te félmeztelen
üresre söpörtek mint egy aluljárót
bedőltél az akcelerációnak
szétszopták pajkos rügyeid

***

trapéz alakú hatalmas tükör
hangosan ketyeg a falon
s a kutya ugat mint
lakótelepi konyhák hűvös huzatában
éjjel a mosatlan edény

kifordítom a léggömböt
meguntam lakni a belsejében

nincs bizonyíték arra sem
amiről az éjszakai járatok
mindenre elszánt ellenőrei
prédikálnak a borostás részegekhez

csak felkacag végre az azúrkék
hétköznapi este
tust húz a világpolitika
a bölcsődeavatás a gól
és a szórványos esők

terítőt horgolnak otthon a népművelők
trapéz alakú tükör előtt
ingatják madárfejüket

kifordítom a léggömböt
meguntam lakni a belsejében

***

szaglászom isten után
viszem a lopva ejtett
fényképet amelyen a
fekete bársonnyal bevont emelvényről
dolgos háziasszonyoknak integet

senki sem ismeri föl
rendelek nekik egy kör konyakot
fokozatosan elbizonytalanodnak
talán már látták valahol ezt az arcot
tegnap egy másik felelőtlen
elemmel önmagáról beszélgetett

rendelek nekik egy kör konyakot
voltaképp eleve gyanús volt az isten
tehetetlenül egymás közé sodródott
epizódok: maga a tiszta összefüggés

előbb-utóbb elfogy a pénzem
hamarosan majd el is alszom
de addig gyűjtök néhány
terhelő tanúvallomást

***

ma egész nap
rosszul bántam a holnapi nappal
éheztettem
kötéllel vertem
bezártam a szennyesládába
elismerem

de mért nem csöngettek
mért nem kopogtattak ezek itt ketten
és hová viszik a holnapomat
aki mégiscsak enyém

zseblámpát gyújtanak
felvilágosodom
a holnap fejlődése
általam nem biztosított
tehát az állami gondozásba vétel
szükségszerű

és még megátalkodott is vagyok
mert hétfőn kegyetlenül bánok a keddel
kedden kínzom éheztetem a szerdát
szombaton elzüllesztem a vasárnapot

napjaimat tehát sorra
állami gondozásba veszik
köszönöm

***

becsókolt egy üveg vodkát
szív-szerelmed április
minden tócsán rőt habot látsz
önmagadra rápiríts

kapcsold ki a melltartókat
tanok s tankok útja ez
fekszik rajtad elvágólag
kiről mégse révedezz

fürtjeid az ég ma végre
hintőporral szórja be
meg ne kérdezd soha élve
ölni itt ma voltak-e

***

Engedd el a poklot. Damilszálon
az idő pofája elé lógatni
még a nyomort is fölösleges,
nemhogy a lelkifurdalást.

Vegyél magadhoz ostyákat,
hátha por támad,
nem tudsz hazamenni,
csak ha apránként lenyeled a keserű utat.

Engedd el azt a horgas képet.
Parazsakat villázó állat
üres mocsárnak nem csalétek.

Ülj le erre a hideg kőre.
Vegyél magadhoz könnyeket.
Tágranyílt szájjal bukj előre.

***

Félszeg áhitattal merülsz majd le
titkos mélyébe a gömbölyű gyümölcsnek,
kezed is imára kulcsolja valaki,
ajkad is imára kulcsoltatik,
eget karistoltak hajdan repülőid,
sorra kirázod agyadból őket,
mint a tetveket.
Írsz még,
de már senki se fogja a kötél másik végét,
tükröt képzelsz magad elé,
eligazítod benne koravén ráncaidat.


***

Ne szólj létező nyelven.
S ha mégis, ne nekik.

Ebben az áttetsző időben
végleges vékony vonalat hagy
minden múlandó mozdulat.

Ha megtaláltad homlokod mögött
az emberiség-előtti ritmust,
boldog lehetsz, mert többé
itt úgyse boldogulsz.

Nem veled él már
a hajnali fénnyel büszkén bíbelődő
színes madár sem,
csak fodros felszíneden sodródik,
mint őszi levél, vissza a tenger felé.

Ne szólj létező nyelven.
S ha mégis, ne nekik.

Hasztalan teljesített kötelesség,
vak alázat:
magad jelöltetsz itt meg
tüzes bélyeggel,
ha bármit megjelölsz.

Halandó vagy, mert megtudod:
volt valaha egy másik mindenség is.



ÁTUTAZÓBAN

Jártam egyszer átutazóban itt is,
fölriadtam éjjel a lépcsőházban,
macska surrant, megsimogattam volna,
s visszafeküdtem.

Mostanában perceket alszom át csak,
lassan múlónak hiszem azt, mi száguld,
válltáskámban fogkefe, fogkrém, gyertya
s tengeri kagyló.

Nem didergek télbe fehérült paarkban,
inkább körbejárom a szende várost,
hátha még ma végleges ágyba bújok,
nincs lehetetlen.

Mondogatják - hallom - az ablakokban:
szép karácsony, boldogan él az ember,
s visszaülnek mély fotelükbe gyorsan,
s villan az angyal.

Én is mondom: szép a karácsony, éljünk
mától fogva több szeretetben, mint rég;
síkos járdán csusszan a lábam, csak most
el ne zuhanjak.

Van már új törvény a lakásokról is,
rántott kishalat vacsorázik, s bólint:
szép karácsony; tátog a boldog nagyhal
és tovaúszik.

Vállamon kis táska, huszonhat éve
éldegélek átutazóban, ébren,
mától fogva félreteszek naponta
ennyi forintot.

Nem lakásra gyűjtöm a pénzt, csak ágyra,
szép karácsony ez, Magyarország, élek,
így szeretnék összefagyott földedbe
visszafeküdni.


NAHÁT

Vasárnap volt-e aznap, nem tudom.
Az egyik vers, talán a legszelídebb
elindult reggel (láttátok, irigyek!)
s pucéran sétált át a városon.

A járdán még az éji zápor fénylett
és túl a táskult vakolatokon
krákogva ébredt minden hatalom,
mert lusták voltak akkor még a tények.

Mondhatnék többet most, vagy épp csak ennyit,
hisz szavaink már rég nem azt jelentik,
amit szerettünk volna mondani.

A szóbanforgó (tán vasárnapi?)
szemérmetlen kis vers a nyárra gondolt
s így tüntetett. Kabátod jól begombold!


FÜGGŐ LÉPÉS

Gyanútlan voltam én is egykoron,
s a botra tűzve tikkadó ruhák
nem árulták el: itt az alkalom
a keskeny résen élve szökni át;
s ha olvastam a belpolitikát,
konvenciózus sóhajok helyett
csak jószerencsém áldottam, kivált
ha leáztattam néhány bélyeget.
Egy váratlanul érkező levél
arról szól majd, hogy címzettje nem él.

Mecénásom, nemlétező rokon,
naponta vártam telefonodat,
lestem kihalt kis állomásokon,
hogy hátha meghoz téged egy vonat;
nem gyűjtöttem hazátlan lányokat,
fakérgeken sem ejtettem sebet,
lakásom sincs, sötét árkád alatt
lelünk magunknak titkos fekhelyet.
Egy rőt pecséttel ellátott levél
arról szól majd, hogy címzettje nem él.

Reflektor pásztáz kócos bokrokon,
szájukban hordják böllérek a kést,
az alvadt vér a biztos oltalom,
s a nyakamba akasztott hirdetést
megbámulták, mint minden szenvedést,
de eddig senki sem jelentkezett,
így hát a boldogító büntetést
halasztanom tovább már nem lehet.
Egy jogcím nélkül felbontott levél
arról szól majd, hogy címzettje nem él.


EGY KISVÁROS SZÉLÉN

Nem jön több autó, éjbe veszett az út.
Nyárfák lombozatát szél se zizergeti.
Ostorlámpa sovány árnya legyinti rám:
Nem juthatsz haza már, fiú.

Fölgyúl Aldebaran, múlik az életem.
Boldogságom elől megfutamodtam-e?
Szendergő szociáltávlati gondozók
bennem kedvüket így lelik.

Szám szélére kiül s fázik e versezet,
formáját nyeri így s eldideregheti:
áldottak legyenek mindama vándorok,
kik testére ez út simult.

Ezrek nyugszanak itt, nincs kinek intenem,
sündisznócska fut át régi idő fölött,
tudván tudja talán: félnie nincs miért,
nem jön több autó ma már.

Emlékezni nehéz, sejteni egyszerűbb:
ördöngős hatalom hányfele hányt-vetett,
bujdokló soraim hány füzet őrzi meg,
s hány útpadka a lépteim.

Gyűlik lassan a fény, készül a virradat,
ritkulnak szavaim, dér lepi üstököm,
eljön majd a sötét, négykerekű halál,
fölvesz tán s hazavisz, haza.


NEM ELÉGIA

Lesz visszaút az agyban álló
tűzfal gyermekké változik
egy csapzott asszony kegyelméből
más esztendőkbe omlik át
jó lesz az istenlátta kertben
egyedül húnyót játszani
jobb lesz aludni fűben kúszni
lassúdan elgurult szekér
nyomát a homlok hadd törölje
talán ott nem lesz közlemény
a szájszögletben málna érik
a körmök alján barna föld
talán a rozsdás vasgolyókat
egy ürgelyuk majd elnyeli

Feszített fény a két idő közt
fölötte nem fogyó tömeg
magam sötét medence mélyén
dohányzom rossz bort kortyolok
a világváros zöld szögesdrót
betonra nőtt hínársereg
húsz éve hordott mondatoknak
császármetszés az alkohol
most még sebészkés lámpa pólya
hanyattfekvés nem végleges
ki rajzolt kézfejemre lepkét
ha rápillantok eltűnik
hová repülsz te fürge szárnyú
kacér kis transzcendencia

Amott barackfa árnyas ágán
gyanútlan macska szendereg
s a porba gyermekarcot rajzol
a még gyanútlanabb veréb
nincs félelem az axiómák
hátukra forduló kövek
volt rejtekükből szertefutnak
görög latin cirill betűk
elszökött léggömb ott a lélek
és mind messzebbről látszanak
a kondenzcsíkok hálójáig
felörvénylő cseréptetők
vagy mégsem jutok vissza hozzád
te másik város tűnt időm

Fűtetlen lépcsőházban hálok
fölrezzenek ha lámpa gyúl
nem kaphatok már itt se ott se
tartózkodási engedélyt
minden csak önmagát jelenti
a hírhedt honvágy elcsitult
zsibbadt szemhéjam horgok tartják
vörösréz paragrafusok
párbajra hívni kár e törvényt
mert ő választ fegyvernemet
inkább a falnak vetem hátam
kivégzendő esélytelen
csak szám sarkában fakad málna
csak körmöm alján barna föld


A FEHÉR MANCS

Válasz A képzelt idő című versre
Tandori Dezsőnek


Ha nyári égből hullnak tollpihék,
s "negant redire quemquam" - hallani,
az ember hű volt addig bármiképp,
jövőjét kénytelen beosztani.
Hű volt? Mihez? Csak épp ahhoz, ami
annyit jelent, mint serkedő szakáll?
Képzelt időben lámpát gyújtani,
hogy féljen az, ki holnap ott talál?

A friss pengén, mely arcbőrömhöz ért,
a márkajelzés öt betű: MIÉRT.

A változást nem éltetik igék,
miért zavarnám éppen Önt velük.
November volt, kővé fagyott vidék,
tizennyolc éves macskám ott feküdt,
kis teste halhatatlanná lehűlt;
most július van, lomha macskanyár,
kerengve hullnak tollpihék, betűk,
s az ember egy tükör előtt megáll.

A friss pengén, mely arcbőrömhöz ért,
a márkajelzés öt betű: MIÉRT.

Hiába múlik perc, nap, hónap, év,
körülvehet már engem társaság,
vagy sok halaszthatatlan semmiség:
nem háborítják útjaim porát.
S egy reggel majd, bár nem tudom okát,
a macskához, ki rég temetve már
és testét szürke hólé mosta át,
passer domesticus - lelkem leszáll.

A friss pengén, mely arcbőrömhöz ért,
a márkajelzés öt betű: MIÉRT.

Most kapkodás: időm ki törte szét?
Szelíd részekre osztanám magam.
Beszélgetés, tűnődés, ténykedés:
oly éles mind és oly aránytalan.
S ha elhagynám mindazt, mi hátra van,
ki lenne az, ki tűnt vállamra száll,
ki venne észre ezt-azt általam,
s ki nem, hogy minden lényben óra jár.

A friss pengén, mely arcbőrömhöz ért,
a márkajelzés öt betű: MIÉRT.

Véletlenek, szabályok, elvetélt
találkozások: ennyi volna csak
amennyit ember össze-vissza élt,
s minden lélekre macska mancsa csap?
Borotvahab virágzik: pillanat,
magába zár a hófehér homály.
De két kérdés válasz nélkül maradt:
- Tart madarat madár? Tart vállat váll?

A friss pengén, mely arcbőrömhöz ért,
a márkajelzés öt betű: MIÉRT.


SENKIFÖLDJÉN

Kányádi Sándornak


mert nincsenek vidékek már ahol
a földobott kő híven visszahullna
nem létezik az a tájék sehol
ahol e mondat nem záródna kulcsra

megalvadó piros szökőkutak
borospohárrá eltorzult karácsony
s karambol van de nincsenek utak
az arcon rács de nincsen rés a rácson

van még embernek égi páholya
vannak hajfürtök büszkén ondoláltak
jut még a szájra csóknyi áfonya
de hét naponként nincsen már vasárnap

vannak vidékek tudjuk nincsenek
aláaknázott senkiföldjén járunk
lődöznek ránk a gyarló istenek
verejtékárban úszik hajlott hátunk


TALÁLKOZÁS

Kormos Istvánnak


Megyek hozzád. Az égszínkékben
egyre mélyebbre supped léptem.

Távol lehetsz. A kondenzcsíkok
keresztülhúztak minden titkot.

Senkit sem vársz. Fekszel fehéren,
csak arcod pírja jelzi szívverésem.

Tiltott körök. Forgásuk hó csitítja.
Rám ismersz majd, Világvég Pontonhídja?


1985 OKTÓBER

pereg a csönd pereg ama
FAL kórságos vakolata
ne is kérdjem neved hol van
fuldoklik a meszes porban

nyolc esztendőt fútt ránk az ég
október ez s nem a tiéd
rigók csízek hullámlanak
csak a remény omlatagabb

csak ritkul a lombok árnya
gyermekek süppednek sárba
síró sárban sokasodnak
piciny leendő halottak

október ez a századé
a huszadik gyalázaté
humanizmus koholt pere
emberiség októbere

rigók csízek hullámlanak
de torkukba hull a salak
pereg a csönd pereg ama
FAL kórságos vakolata

koponyádba kapaszkodik
ez a világ szegény Yorick
nyolc éve hogy nem vagy velünk
lesz-e mégis decemberünk


A FŰ MAJD ÚJRANŐ

Fábián Zoltánnak


Az ablak hajnal óta nyitva van,
fűnyírógép dorombol lenn a parkban,
s egy vétlen felhő által eltakartan
sunyítva süt a nap, ma nem vakít.
Szótlan vagyok, fűillat andalít,
kihűlt kávét kavargatok riadtan,
s bár elhiszem, hogy semi sincs miattam,
gondatlansággal vádolom magma.

Jelző, jelzett szó, jelzős szerkezet
szabályszerűen szám szélére csúszik
(egy felhőárny a nyírott fűben kúszik)
s kimondom végre: hirtelen halál.
Efféle hírt cask újságban talál
ilyen szavakkal, ily szolgálatkészen
az olvasó, s ha nem hinné egészen,
akkor se tudna ellenérveket.

Már délelőtt van, minden részegek
föltámolyogtak ócska vackaikról,
egy házmesterné korlátot suvickol,
lányok lapoznak súlyos könyveket.
Vitatkoznék már: így ezt nem lehet,
bár több a holt, az élőkön segíts még,
az nem lehet, hogy adattá feszítsék
örökmozgó, önzetlen lelkedet.

Te mondtad egyszer (éj volt, éber éj,
talpas pohárban grúz konyak sötétlett
s hárman latoltuk, mennyit ér az élet):
türelmesen, de bátran éljetek,
áztassatok le minden bélyeget,
maradjatok csak annyi, éppen annyi,
amennyi épen meg tudtok maradni,
mert egyre több a váratlan veszély.

Most szégyellem csak, mennyi hasztalan
elrévedéssel múlattam időmet,
míg csorba ásók forgatták a földet
hol itt, hol ott, mindegyre új helyen,
s én azt sem tudtam, hol vagyok jelen,
kockát pörgettem, harsányan kacagtam,
mindent elkezdtem, mindent félbehagytam,
percek burkába rejtettem magam.

Szótlan vagyok, fűillat andalít,
kihűlt kávém kavargatom riadtan:
késő-e már, hogy titkom így kiadtam,
s hogy hallom szárnyak rebbenéseit?
Hív angyalok vigyázzák lépteid,
ha önzetlenkedsz másutt, más alakban,
mert őrzik ők, embernél gondosabban
lelkünk önkéntes napszámosait.


HÁZ

és H.Z. már a házé


Távolodó lovak. Mímelt tor. Mocsár.
Mindent látott: látta a női sikolyokat is.
Fújtat, liheg az erőgép. Ébred egy akt.
Gyökerestül kifordulnak egymásból a színek.

- - -

Naftalinszagú méltósággal
igazít meg egy bársonyfüggönyt.
Nem mer a pörgő kerekek közé nézni,
bár mind gyakrabban vinné rá a lélek.
Már az alkoholisták sem ismerik:
kibonthatatlan fekete kendő.
Mosollyá ránduló aszkézis.

- - -

Visz valamit? Hoz valamit?
Egyedül szökött át a rácson?
Ereszkedik a medencébe?
Milyen gyakran etetik az oroszlánokat?


ÜKUNOKÁINAK

Tudja-e? tudhatja-e? s van-e értelme tudnia:
ki lakott abban az ideiglenes szerkezetben,
amely egyszer talán azokon a köveken is végighaladt,
ahol az Önök ideiglenes szerkezetei járnak általában?

Itt most ősz van, nyálkás, ködös reggelekre
ébred az ember és otrombán szipog.
Tegnap a pénzem felét élelemre,
másik felét fegyverre költöttem,
ma már kétszer annyit kényszerülök
fegyverre áldozni, mint tegnap.
Itt most ősz van, késnek a vonatok,
sínek mentén ácsorgó szerelmesek
elunják a várakozást.

Tudja-e? tudhatja-e? s van-e értelme tudnia:
hogyan bomlott vissza elemeire az az ideiglenes szerkezet,
amely ezeket a jeleket önkényes sorrendbe állította,
s amely állítólag eredendően hasonlatos vala
az Önök ideiglenes szerkezeteihez?

Álmomban láttam, amint a három fejű,
három vörös hajkoronás meztelen erkölcs
a középső nyak szirtjétől ágyékig
végighúzta magán a villámzárat
és szétnyílt, kibuktak közénk
véres, hártyás, lüktető
belső részei.

Tudja-e? tudhatja-e? s van-e értelme tudnia:
hogy az Önökhöz hasonló ideiglenes szerkezetek
miféle folyamatok során, mifajta művelet alapján
állítják elő - önmaguk mintájára -
az újabb ideiglenes szerkezeteket?

Költő. De él-e még Önök között?



< >


Naspä na obsah | Spä na hlavné menu