Szokolay Zoltán versei


Prejs na obsah

Hlavné menu:


1971-1980

RÉGI VERSEKBŐL

Vonulás

Mióta már nem száll föl egy se!
Kővé meredve, mozdulatlan áll,
teremtőink vezeklését őrzi
megannyi szárnyatárt madár.

Majd nem látunk, s nem marad egy se.
Majd nem hallunk, s vijjogva száll
Nap felé a vadkereszt-csapat.
Elnémulunk. Nincs semmink már.


Ablakot nyitok

Ablakot nyitok hajnalonta
s viszem óvatosan a frissen írott verset,
mutatom neki a nyarat,
alvó ország kőpárkányán
tanítgatom a szabadságra,
lendítem, álomról álomra hadd röpüljön,
de visszahull, mindig visszahull,
tárt szárnnyal fekszik a papíron,
mint egy elgázolt feketerigó.


Áradás

függő vizek jőnek
zengő esőzések
elvétett szerelmek
elszeretett vétkek

életünk partjait
mossa lelkünk árja
hánykódó habjaink
nincs ki zabolázza

iszappal borul bé
valahány reményünk
könnyel teljes arcunk
valamíg csak élünk

homokzsák hazugság
gátja épül végül
megvédjük magunkat
bolondul vitézül

s mikor az árvizek
szívünkbe megtérnek
fölszárad a bánat
megszólal az ének


Romlás ellen való ének

Lelkünk tán a sírba hajnalban tétetik,
s főtől való fául csak a csönd tűzetik,
s addig is, sorsunk tán könnyet könnyre perget,
nem hagyjuk, őrizzük a legszebb szerelmet.

Őrizzük, öleljük. Lidércálmok pedig
törékeny kezünket lánccal rettegtetik.
Dacos nyelvünk mégis madárnak felelget,
világgá dalolja a legszebb szerelmet.

A fehér papírra rácsordul a vérünk,
romlás ellen való énekekben élünk.
S ítélő szemünkre haraggal ha néznek,
bujdoktában szépül igazzá az ének.


Part

fodrozódik a szeretet
kopoltyús kések úszkálnak mélyében
és álnokságunk gyötri a tükrét

az mond igazat
ki a fényen jár
méregeti
elbírja-e
egyetlen sugár

aztán
egyenestörzsű fa két vízszintes ágán
szögalakú vasrügyek
a költő kiakasztotta magát száradni


Alkony

kiket csattogtat odakint a szél
uram te meztelen téglafal
valld be kik állnak
kalimpáló kék lámpák alatt

sárga röhögés csap ki a kirakatból
és végigcsorog rajtad ó uram
te vagy minden fölösleges konvenció
vége és újjászületése

reinkarnálódnak cigarettát tartó
ujjaink is mert félünk
kőgörgeteget nincs ki megállítson
meztelen csuklónk jelzi az időt


Akvarell

kimerészkedik spirális mészházából az ősz
falióra diófa-dobozára gondol délelőtt az ember
borostás állához szorítja valahai születését
zene piros pallóján lopakodna a szőlőhegy felé
szálka szorult a hatalmas körömház alá
foszló csiganyálat húznak maguk után a piacra igyekvők
az ablakban a muskátli csónaklakk-szagot áraszt
távirat a szülőknek távirat a gyermekeknek
falhoz támasztott létrák
félrecsúsznak


Naptárkép

frissen meszelt falak között
siklik tekereg a karácsony-illat
piros dunyha tetején macska alszik
csattognak az ünnepi ollók
zümmögnek a filmfelvevőgépek
telefonkagylóba kiáltjuk: jól vagyunk
csonttá fagyott csíkos vásznak a padláson
sós latyak a mozdíthatatlan kertkapu előtt
sziszegve siklik a karácsony
ezüstpikkelyek halogén fényében
csapó csattintja össze fogsorát


Vonaton

csikk égeti ujja hegyét
az öreg elrejti kezét
ultimó jaj ultimó
megtisztulnánk hull a hó

ha meghalnánk feltámadnánk
üveg mögött szalad hazánk
ki elől jaj ki elől
villanypózna is ledől

künn a világ omlik reszket
intsünk a kék baktereknek
szívünk száll le senki más
nyílegyenes sín a gyász


Cantio de Francisco Rákóczi

Éltem-e már egy pillanatot,
s micsoda átok,
miféle időtlenség szakadt ránk,
hogy három nap se múlt még
1735 nagypénteke óta?

Hómezőket ropogtató fekete csizmák,
mordság éje letapodja vérünk,
a virradat vitéz karmazsinhada földben!

Elvajúdhat szívem föltámadtodért,
töredék az álom,
romlandó cserép.

***

Égenfutókká tett,
kisemmizett, árva
vándorcsillagoknak
kenyeres pajtása
mindenik legényed.

Megkomorul tüstént
szép lány ha ki látja,
kiáll a Kárpátok
cifra kapujába,
s íves nyaka köré
hullongó igazgyöngy
enszomorúsága.

***

S ihol az ő éneke csodatévő:

Zöld erdőben, zöld mezőben sétál egy madár,
kék a lába, zöld a szárnya, jaj be gyöngyen jár.

Búbánatnak szárnyával jár mind akire száll,
énreám is reámszállott három napja már.

Jobb vállamtól bal vállamig sebbé legyek bár,
csak míg minden bátyám, fiam vigalmat talál.

Megcsöndesült reménységük sírván siratom,
könnyeimmel harmadnapon föltámasztatom.


Hazám sarkából figyelem őt

Ide minden idelátszik. Az is, keleten
aviatikákkal játszik, túl a LEHET-en,
fölfelé a messzeségnek fény-kötelein
kapaszkodik, tart az égnek Szergej Jeszenyin.


Kiszámoló

rajzoltam egy királyt
nem volt neki nyele
úszott a folyóban
föl a kamerákig

szerettem egy tésztát
gyakran levetkőzött
borotvapengéken
tanult velem élni

betörtem a boltba
mindent odavittem
hadd legyen szabadság
boruljak a földbe

szalagok pörögtek
csontig elzsibbadtam
neonszemű isten
nézett rám kabátot

tehervonat voltam
alámbújt egy térkép
késtem vagy siettem
aludjatok bátran


Tánc

Döngő pirkadat, csizmás léptek,
szívverésemnél szaporábban,
látható hangok, robaj-fények,
előszüremlő roncsolódás,
kinek kezéből hemzseg énrám,
kinek markából özönlik rám
ez a csillámhad? zseblámpafény
pásztázza át az ifjúságom,
vakító csóva, csizmás léptek
kinek a közeledtét jelzik,
ki törhet rám, hogy elkobozza
tintavonalak hálójában
verdeső töprengéseim?
honnét ver ez a köves eső?
micsoda sugárzás okozza
minden remények lézióját?
kinek parancsa üti széjjel
az álmot ének-zúzalékká?
micsoda fénykör motozza meg
szerelmek szilánkhalmazát?

ez már a huzatos csatorna,
ez ama hatalmas csatorna
túlvége volna? látszik a halál?
az világít át? az azon túli?
az süt át rajtam, ami NINCS?

Négy dobókockát elpörgettem,
három hatos lett és egy hármas.
Huszonegy évig úgy szerettem
benned, világ, hogy megutálhass?

Csavarogván még szent időmben
kék labda huppant lábom elé,
égig rúgtam és eltűnödtem:
ha most utána iramodnék,
ki könyörögne vissza onnét;
de magas fára másztam máris,
bőrömet ágak hasogatták,
a piactérről hazafelé
elejtettem a tejeskannát,
pocsolyás tél lett körülöttem,
égve feledtem minden lámpát,
egyedül játszottam karácsonyt,
pirostojásos áprilisban
mosóport szórtam szökőkútba,
hajamat nem hagytam lvágni,
kuncogtam barackfára bújva,
odébbtoltam a térképeken
piros tollal az országhatárt,
később csak köröket rajzoltam,
üvöltve, hogy a FÖLD enyém,
s rámzárták annyiszor az ajtót,
ahányszor bolondokra csak,
idegen lánnyal csókolóztam
száguldó expresszvonaton,
magamban éneket motyogtam
kölyökeszmékről, szabadságról,
megismerkedtem borotvával,
cigarettával, hazugsággal,
gyógyszerrel és más gyilkosokkal,
hűtlen cinkosa önmagamnak:
mindenkit próbáltam becézni,
s pörgött-forgott a dobókocka,
hol voltam, hol nem voltam árva,
pántok, szalagok tépdesője,
törvényeket leráncigáló
ünnepi kedvek lobogása,
átgyalogoltam, általégtem
ezer önkéntes éjszakázást,
nem soroztak be katonának,
ritkán ríkatott meg az élet,
szívemig csak a bajban társak
ölelésének bársonyán át
szivárogtak a szenvedések;
pörgött a kocka, hétfő-szerda,
zördült a vekker, szerda-péntek,
szégyenek gyúltak s lázadások,
jakobinusi gyertyafények;
szülőhazámat ott kerestem,
hol a reteszek mind kivesztek,
s hittem: lakható énekekben
majdan fiam is megszülethet;
ezerkilencszázhetvenhétben
költészet napján buktam orra
a sínek között Kelenföldön,
talán az akkor elfolyt vérrel
szökött meg minden vakmerőség,
talán az akkor nyílt seben bújt
homlokomba a félelem;
mikor K. meghalt, benyakaltunk
H. Pistával egy üveg vodkát
és énekünket vágtuk földhöz,
akár az üres üveget - - -
késő már Kormost költeni
elrongyolódott mindene
széthullvák arca völgyei
két óceán a két szeme
--- de a világunk tovább pörgött,
alvatlan arcom füst ölelte,
elgémberedett jobbkezemmel
szorítottam egy sötét kagylót,
hasztalan hallóztam az éjbe,
megvallattam a membránzúgást:
éllek-e, hallak-e, halló lélek,
pillantásom, az egykor pajkos,
hasonlatossá lesz maholnap
országútmenti kutyahullák
bevérzett, üveges szeméhez?
s távoli lányhang azt felelte:
porndos mélység peremén járj,
átokkal illess árulókat,
ne félj a daltól, az igazság
világgá énekelhető,
s elzuhanásod színhelyétől
föltámadásnyi járóföldre
lesz csak temető;
s őrülten pörögtek az órák,
halántékomhoz szikla röppent,
égbolttal tülköltek fülembe,
gyomromba méreg harapott,
s közeledtek a csizmás léptek,
szívverésemnél szaporábban,
sokasodtak a lámpafények
hétköznapjaim zegzugában,
de éltem, égtem, töltőtollam
spirált rajzolt vagy fekvő nyolcast,
madarak által bátorítván
tusakodott a végtelennel,
pörgött-forgott a dobókocka,
lassúdván már a negyedik…
vakító csóva, csizmás léptek,
lélegzetemnek őrei,
új kockát kérek, hajnalok
peremén piruettezőt,
életet, kockázatosat.


Véletlen

Nagyon siethettem valakihez,
véletlenül mellézártam reggel a verset.
Távolodóban már hallottam,
hogy csapkodja a szél az utolsó sorokat.
Most itt vagyok újra, minden kihűlt,
a padlón falevelek, madártollak, zoknik, újság-
papírok, a zöld kabát zsebéből eltűnt
öt ropogós szó, a tintaceruza
összefirkálta a falakat,
de akit egész nap hiába kerestem,
ott alszik összegömbölyödve
az egyik bolyhos melléknév alatt.


A satu szorítása

Piros füst dől annak orrlikából,
édes lányom, ne merészkedj a közelébe.

Tályogok hörögnek a selymei alatt,
édes fiam, tartsd távol magadat tőle.

Nincsen annak tíztükrős barlangja,
künn hál az a szabad ég alatt.

Hazaviszi az még a szőlőkarókat is,
de kivetne téged a lába közül.

Két kézzel ásod, édes lányom,
az én eleven gödrömet.

Szívemet, májamat, édes fiam,
odahajítod a macska elé.


A leopárd

Ideje volna abbahagyni már,
betiltandó, veszélyes ártatlanság,
hogy életem csak érintések tartsák
jelen időben, s térdeljek sivár

rögeszméimnél szöges zsámolyon.
Találgatom, hogy minek képzelsz minket,
ha szorzod-osztod vélt szeszélyeinket
és jót nevetsz e "régimódomon".

Ideje volna abbahagyni már,
betiltandó, veszélyes ártatlanság,
hogy otthon, rend, hogy szép, hogy oltalom.

De azt a tényt, hogy majd a leopárd
egyszerre ejti kettőnkre a mancsát,
pátosz nélkül tán eldadoghatom.


Sikolts föl

Megfélemlít a meghittség. Tehát:
a legbátrabb itt én vagyok, ha élek.
De élek-e? Mert az, ki tetten érhet,
nem bizonyít be mást, csak önmagát.

Varázslatokkal töltvén poharát,
a vígasztól ha kapatos a lélek,
levélrezgést is háborúnak vélhet.
Örömből már egy fél korty is megárt.

S válladra hullna mégis homlokom!
Nagy szégyen ez, mert el nem oldozódhatsz.
Minek tudom, ha hasztalan tudom,

hogy elménk csak az önzés marja ki!
Sikolts föl hát, hisz testedre fonódtak
szonettem sóvár polipkarjai!


Kövek

Rendetlen vagy, Te minden kőben ég-
ve hagytál valamit: egy kislámpát, vagy
két szál gyertyát, vagy kandallók tüzét. Nagy
felelőtlenség volt. Vagy büszkeség?

Pazarlás, önpocsékolás? Elég
bolond lehettél arra gondolván, hogy
annak a Miskin hercegnek jelet hagyj,
ki majdan egyszer tán a kőbe lép.

Mert mit tudod te, ki lesz az a Miskin,
kavicsra lelsz, ha őt épp nem leled,
körülnézel: csak benn lehet, ha nincs kinn,

és bemerészkedsz, adsz egy fényjelet,
vizet csobogtatsz, húst sütsz, "még jöhet",
és elrohansz, mert várnak új kövek.


Majd

majd múzeumba is megyünk, igen,
tilosra váltó későőszi fényben
szabálytalanul vágunk át a téren,
mert nem jár arra akkor senki sem.

egy szalmabábot hintáztat szivem,
sikong a báb, én földre ejtem, s éppen
kihull a csikk kezedből észrevétlen,
s a lángot eltapossuk sebtiben.

és mégsem látjuk már a képeket,
csak egymás arcán sok kis hólyagocskát,
és pánik tör ki, ég a múzeum,

madonna-ölben hamvadó gyerek
kiált: fogják el, ők a tettesek,
a szalmabábot élve eltaposták!


Utóirat

Nem akartam, csak eltűrtem, hogy
túlélem ezt is. Mégse hidd
egésznek azt, mi lassan elfogy,
s biztonságosnak érveid.

Legendát nem teremt az ép agy,
s a kéz növeszti körmeit.
Hogy éljek: nem látom, ha szép vagy.
Feldönt, ha léted fölsegít.

Csak önnön pillád hullt szemedbe,
attól a könny, a gúny, a vád.
Leveler írsz még kéthetente,

s dúdolod versek dallamát.
Melyikünk hát, ki elvesztette
"két önzés titkos párbaját"?


Kavics?

Minden magaslatról legurítja testét,
halántékán, vállán véraláfutások,
minden ölelésben áldozat vagy vendég,
minden vallomása öncsalás vagy átok.

Hozzád, gyilkosomhoz, elvisz hajnalonta,
zárt ablakod által arcom fölhasítja,
bekötöz, lefektet forró homlokodba,
én ő vagyok, ő én, béke tudatunkra.


Hátradobva

Nyitva hagytad a láz rózsáit,
szédülések az izmokban, évszakokban,
tócsára ereszkedő bankók az utcán,
és mégis naponta visszafordulok,
nyitva hagyott arcodon át
kezem másáig mászik a kezem.

Most azt akarom, hogy aludj,
öntudatlanul összegömbölyödj,
kávé boruljon naptárodra,
soha ne ürítsd ki a hamutartót,
hátad tükre lett tükröm háta
és levedlette foncsorát.

Kifut majd egy vonat, kifut majd a tej,
hiába integetsz a számládért,
sűrűdő homályban hasztalan hadonászol,
nem szabadulsz, ha magadból kifutsz,
jegyet se váltasz, fölmondják majd
utolsó albérletedet.

Tárgyak zsibongása elcsitul aztán,
majd lárva leszel, küszöbökben hallgatsz,
majd már csak gyereket akarsz,
már azt se, mondataid végét,
majd mindig hagymát vágsz,
ríkató időt.


D. város, K. utca 8.

je suis mort többé már nem talállak otthon
lábujjhegyen hogy zajt ne csapjak
leóvakodom a lépcsőházból a pincébe
kilopom egy gyerekkocsiból a pokrócot
műgonddal az olajfoltos betonra terítem
november van
fagypont körül a hőmérséklet


Ruhástul

alszom
vállon visznek négyen
elől a lábam
hátul a fejem
tarkóm alatt zsivaj
torkomban csődület
két szememen két pohár
talpukkal fölfelé

ruhástul
alszom
most már jól látok
most már látlak
nem sírsz


Most arról

belépett egy szemüveges ember
(ilyenkor mindig szemüveges emberek szoktak belépni)

elfelejtetted befejezni a mondatot
(este hét után mindig elfelejted befejezni)

a mártíromság a lélek legkönnyebben elérhető
- tehát legolcsóbb - méltósága

(nagyapámnak volt jó: ő csak
szögelt és ivott és gyalult és ivott
otthon várta az asszony az alkony a hajnal
sosem akarta megölni magát
mindig kibogozta valaki a csomót
a bakancsán)

most ne gyújts rá
most figyelj
most arról beszélek hogy
elrákosodik körülöttünk a világ


Hírek

Eltorlaszolt kijáratok
szapora lélegzetvétele.

Baltával hasítjuk szét
egymás szerelmét.

Bezúzatlan kirakatüveg:
csillogó sima űr.

Szilánkokra szétvert ajtók:
nincs járat, nincs értelmezés.

Menetelnek a menetek
raffinált menetrend szerint.

Eltitkolt lobogás:
szégyenkezik a születésnap.

Színes rongyok lődörögnek az utcán.
Idén a karácsony elmarad.


Messzelátó

Fröccsen az ember a sárra,
béke van, béke van nagyon.
Harckocsik szenvedélyes násza
erjedő emberi agyon.

Sírás, sírásás, sírbatétel.
Tételek, filozófiák.
Titkos távcsövek üvegével
köd-kendert tiloló világ.


Egység

ünnepre veretik a dobokat szakadatlan
a holtak feje is belefájdul
hiába nyeldesik a port

félnek a holtak : tán épp
enfiuk fölfeszített bőre
dübögi idegenek diadalát

ünnepre veretik a dobokat szakadatlan
ideje öltöznöm koromfeketébe
lobogó fáklyáját minden házra föltűzte már Néró


Élők napja

Az odalenti tavasz ünnepén,
akkor, tavaly november elsején -
csak a földig? a rab rögök testén
a fagy köteleit csak épphogy meglazítva?
csak a sírokig? csak ebben az anyagban, időben?
evilági hatalmuknál nem tovább?
csak önnön csonkukig égtek a gyertyák?

Vagy lehatoltak a mélybe.

Omladozó koponyákban forradalmat
lobbantottak-e? Tömegsírok közhalott lakosai által
ezerfelé tépették a tábornoki bársonyt?
Üzentünk-e gyertyáinkkal
- lenti mának a lenti holnap -
a halandók, az utód-halottak jogán?

Ősz van most odalenn.
Élőknek napja tartatik.
Karcsú lángokkal fölékesítve
a föltámadottak kertje.
Idefönn április nyüzsög,
új terek, kaszárnyák, utak,
épülnek új óvintézkedések.

Szigetelők, betonozók,
munkátok mindhiába!


Három kihúzott mondat egy hadikrónikából

---
Az ostromló sereg tisztjei
már várvédő korukban is
képzett és fegyelmezett katonák voltak.
---
Talán csak a túl szűk lőrések okozzák,
hogy a falakon belüli közvitézek
egy része
feltűnően rosszul céloz.
---
A lenti ágyúk, a fönti ágyúk
és a még föntebbi zivatar közt
- a dörgések tökéletes egyidejűsége ellenére -
tagadható az összefüggés.
---

Rév

Cölöpök a vízben, talán
alszom, nem hallatszik át
az asztal túlsó partjáról
az öngyújtókattanás,
kenyérhéj-darabok hullnak,
a rádión állomást keres valaki,
autóknak integetek, nem hallatszik
át az asztal túlsó partjáról
a kérdő mondat, soká
lesz ez a mostani perc,
talán ébren vagyok, fehér
por, szokatlanul sűrű félelem,
talán túl soká, a túlsó
part túlsó oldaláról nézve
egyedül, a zsoldosok mindig
a várat védik, az ostromlók
épp oly kegyetlenül a soraikat, fehér
film-havazásból egy nap,
túl soká, nem hallatszik át
arctól arcig a csönd, már
az ostromlók is a várat védik,
kerítéslécek a vízben,
pirosra sült hús hátában kések,
elegáns fehér gépkocsi gurul
bikinis fekete lány fényképére,
nem röpül át a túlsó partra
levél, nem hallom - - -
talán zörgetett valaki?


Bankett

Ez a dróthálóba kapaszkodó kis pedagógus
régen kóstolt már meggyeslepényt.
Arcán a véraláfutások
szervezettek, mint egy terrorbrigád.
A tanév, akár a csatorna vize:
sötétkék papírhajókat sodor
az Ó-t artikuláló betonszájba.
Szárnyas, püffedt béka a nyár,
már a kifutópályára visszazuhan.
A kisvendéglőben a történelemkönyv
szemléltetőábrái razziáznak.
Érik a meggy. A dróthálóra
rászáradtak a piros csíkok.


Tanács

Ha megszédülnél,
kapaszkodj a rácsba.


Hangyahadgyakorlat

Hajnóczy Péter emlékére


I.

soh seha jolá tav
ilá gons emőr ajt
avi ----- ----- lág

Túladagoltam magamnak a vaskerítést.

atá born okór ájá
rap illa ntot tés
kef (rem) (nem) élt

Bejelentettek, mint egy erőfitogtató hadgyakorlatot.

kie zaze rekt ívd
árd ásis tene csk
eit ----- ----- ten

Később történik rólam intézkedés.

soh seha jolo kát
avi lágo nsem énr
ajt amav ----- ------

Gyertyák a tortán: iiii iii.

II.

Fegyelmezettebben kellett volna keresni: nem
imitálni, hogy megtalálható. Mentség, ha
felfigyeltünk a kavicsot dobáló kisgyerekre.
A terasz nádszékei oktalanul recsegtek, sajnos
ezt is túl korán döntöttük el.
Mihez képest? Az emberiség legokosabb kérdése.
Minden válasz méltatlan. A közlekedési lámpáké is.
A vöröshajú nő épp a saját két szétvetett térdét
simogatta.
Nincs mit folytatnunk. Harsog a zene.

III.

Euthanázia fürdik.
Értelme látens.
Addig sem nyújtózik,
ameddig a sziklái érnek.
Éjfél után jár haza.
Kér még valamit?

IV.

Három hosszúszoknyás nőszemély: Eufória,
Euthanázia és Empátia kisasszonyok (a legutóbbit
hírből talán ismerhetjük is) váratlanul átlendültek a
vaskerítésen. Jogosan vetődött fel a kérdés, hogy van-e
további esélyünk --- és ettől (valamennyi lehetséges
választ számításba véve) persze rögvest meg kellett inni
napunk második korsó sörét.
A szövőlányok rágógumit rágtak (legprimitívebben
talán Euthanázia) és (ha vakmerő szeretnék lenni,
bevallanám) a politikai gazdaságtanról beszélgettünk.
Hirtelen távoznom kellett? Vagy éppen vissza kellett
térnem egy távozásból? A szemrebbenés, amikor
véletlen rádöbbentem, hogy ezek a vendéglátóipari
székek bizony vérvörösek - kategorizálhatatlan.
Csak arra emlékszem, hogy pontban éjfélkor, amikor
bordó könyvecskével kellett bizonyítanom (lehet-e?),
hogy én vagyok én, Eufória, Euthanázia és Empátia
kisasszonyok, vétkem egyetlen lehetséges tanúi már
fizettek és elsiettek.
A többi csak dal a zenegépen, szabad (mihez képest?)
játék a flipperen, nem több, ennyi, egy távirat
anyámnak, agyő.

V.

Az ébrenlétre vonatkozó
rendszabályok behatárolható-
ságát likvidálta bizonyos
(behatárol) hatóság ma is.
Találom szerinti találkozások.
Kérdések, mint a körzeti rendelőben.
Elzümmög egy manipulált szúnyog.
Esetleges a diagnosztika.

VI.

Ne kapálózz. Elindultam épp ahhoz a ponthoz.
Most ne nézz. Te még azon sem botránkoznál meg,
hogy csuklom, mint egy arisztokrata.
Citrommal a szájában, szalonnával megsütve,
vörösborral leöntve: hallgat az eszme.
Te is hallgass. Ne kapálózz. Ne élj.
"Maradj fölöslegesnek". Kedvenc csapatod
győzött, az újság részletesen leírja
góljait, leírja - mondom - részletesen.
Ropog a kocka a fogad alatt.
Forgandó, dühöngöd, forgandó.


A házak közt

A házak közt már céltalan jár,
gyanakvó arc az ég fölötte.
Megáll a fénylő félszavaknál,
csikket köp kék neonkörökbe.

Zsebében hord egy más vidéket,
de azt már végleg összegyűrte.
Odébbrúgja a gesztenyéket,
beléakad tüskés betűkbe.

Köztünk élt hajdan - azt beszélik,
kik már helyette énekelnek.
Most elbotorkál még a télig,
s a hóban ás magának vermet.


Töredék egy eclogából

hány
credo quia absurdum hull át ama szűk kis
torkon a mélybe, amíg odaomlik az ember egészen;
hány buta hasztalan ábránd-szemcséből van a testünk;
mért hogy a súlyosak elfogynak hamarébb ideföntről,
s félútnál ha lehetnénk párosan újra egésszé,
össze se érünk csak két vastag üvegfalon által,
s meg nem fordul a zsarnoki bölcs homokóra sem immár;
ennyi az élet: hullni örömmel a lenti edénybe


Sláger

hagyd őt - hisz mondom: mit se számít
egy most az ábránd és a tett
adj neki eget encián színt
ne sírja: elvégeztetett

aztán majd éljünk szót nyakaljunk
teremtés tiltás té-betűs
sosem volt közös sátoraljunk
csupán a bagzás mélye hűs

hagyd őt megőrült - hadd tudassuk
szemhéját lepte furcsa hab
síkos tükrön mi méla hattyúk
az úszás fuldkoklás marad

ő álmok esszék híg románcok
megint egy jóslat eltörött
s a gyermek hátán égő tályog
zászlónkra pöttyöket köpött

plafonról lógó villanykörtét
két eltépett vonatjegyet
a túlpartot ahol csak zöld ég
hitették danászó legyek

nyers hús napfényben csorba tányér
szaturnusz-gyűrűnk elgurult
huszonöt év a vak is átér
odébbtaszít egy háborút

lépjünk magunkhoz tisztelegjünk
kedveskénk hétkor újra nyit
földben maradni semmi kedvünk
mutassa föl papírjait


Csatok, kulcsok, csalatkozások

Titkos üzenet értelmében csámpázott ki
a zászlókkal fölfegyverzett pályaudvarra.
Vitt két szál cigit, gyufát, egy fekete baboskendőt
és egy Strindberghez illő nőt.
Félúton mindent lecsatolt és elveszített,
hátha mégsem igazoltatják.
Tízre ígérte. Tulajdonképpen mindannyian
tízre ígértük.

* * *

Elcsatoltuk egymástól a Naprendszert. Most büszkék vagyunk.
Az egyik követ iszik fűvel, a másik sört vodkával,
nem csodálatos. Csak még a tüzet elfelejtsük,
aztán már minden érthető.

* * *

Az érvényüket tévesztett plakátok
mégsem akarnak lemászni a falról.
Fáztál, a nőket megsajnáltad,
sokáig babráltál gombjaiddal aznap.

* * *

Akadnak persze eszmék is horogra.
Legnagyobb tét a hármas befutón.
Vendéglőt képzelsz arcod csapdájának,
s azzal fizetsz, hogy elszelelsz.

* * *

Elveszett - I'm sorry - a kréta,
vagy csak a füst konzerválja az automatizmust.
Bádogvödörből öntik utcára a szőke sósavat,
mindenki örömére.
Kék a legszebb kisautó,
játszik vele négyéves neuraszténiás.
Nem rímel. Nincs is dallama. Nevel.


Telefon

mikoron Picabia vitéz
kihasíthatatlan világoskék esernyőjével
a nyelvlökéses nyelés fölé ereszkedett

és mikoron Isidore Isou vitéz
rohammal elfoglalta az anyag üregeit
mint sokgyermekes család egy mosókonyhát

mikoron Francoise Villon széthullt vasláncából
a legszebb szem
Ladik Katalin köldöke lett

akkor csengett először
a zárt kő belsejében


Időtlenített szerkezetek

1.
A bonckés útja.
Az örökbe fogadott gyanakvás.
A szertartások koreográfiái.
Két ember, amint a víztükörben
kémlelik egymás fodros arcát.
Az alapjelek áhitatos orvoslása.
Az átlósan

2.
szétszakadó vászon.
A feladni sosem mert levél.
Meghitt tornagyakorlat,
heveny álom.
Védelmi mechanizmus, mint

3.
Herzen lányának arcán
a kloroformmal átitatott vatta.
De még egy pillanat: magában

4.
beszélő gyerek
a zsúfolt autóbuszon.


Hazáig

kikönyökölsz az expressz ablakán
hadd lobogtassa arcodat a szél
hazáig élve el nem érsz
míg élsz az expressz meg nem áll

kikönyökölsz egy ablakon
lobogtatsz forradalmakat
hazádig el nem élsz
az expressz meg nem áll

lobogtatsz márciust
a földön körbefut
hazád a föld
és meg nem állsz

nem múlik el
legyőz a láz
lobogsz
leszállsz


Későn

Későre jár, elhulltak figuráid,
összemosódnak előtted mind a mezők.
Szeretted magad Miskin hercegnek látni a tükörben,
hát most söpörd össze az asztalról a kenyérmaradékot.
Jézus születésnapján levelet írsz egy pohár víznek,
azt írod: megszámolják egymást a fésű fogai.
Tavaly még vetkőzni kértél idegen lányt,
nem tudhattad: a selymek alatt csak újabb selymek,
s végül a világba visszajutsz.
Megy a vonat és nincs időd leszállni,
elárvult városok csigolyasorára
fut rá az alapfogalmak szerelvénye.
A szomszéd jászolban köhögés fojtogat egy zászlót,
a szomszéd évszak melléből elapadt a tej.
Késve jöttél, saját homlokodban éjszakázz.


< >

Szokolay Zoltán Áradás című versét
a HOLLÓ együttes adja elő.


Naspä na obsah | Spä na hlavné menu